1 Nyilvánvaló, hogy egy kis, nyitott gazdaság önmagában nem létezhet a világméretű munkamegosztás rendszerében – így belátható, hogy csak egy erős, a jelenleginél integráltabb európai gazdaság lehet verseny- és partnerképes az USA, Kína és a többi gazdasági övezet mellett. Nem véletlenül alakult ki a szubszidiaritás fogalma, vagyis hogy a döntéseket az állampolgárokhoz minél közelebb kell meghozni, ott, ahol ennek a feltételei (tudás, erőforrások) rendelkezésre állnak. A mindennapi életünket leginkább befolyásoló ügyek önkormányzati szinten dőlhetnének el – miközben ma végképp kiürülni látszik ez a szint. A legtöbb üzleti döntést regionális szinten kell meghozni – senki sem mondja meg nekünk, hogy hol legyenek tudás- és fejlesztési központok, mely iparágakat kell előnyben részesíteni. Ha valóban integrált gazdaságot akarunk, akkor nemcsak a kereskedelmet, hanem a monetáris és fiskális politikát is integrálni kell – és az integrációnak természetesen az EU keretében van értelme. Sok kérdést csak globális szinten lehet kezelni. Ilyenek például a nemzetközi piacok ellenőrzése és szabályozása, az offshore-gyakorlat felszámolása, s eredményt akkor lehet könnyebben elérni, ha ezekben a kérdésekben az EU nyomást tud gyakorolni a minden bizonnyal vonakodó USA-ra és Kínára.
2 Egy ország is sokat tehet a társadalmi szakadékok csökkentéséért, de az Észak és Dél közötti szakadék természetesen csak globális szinten kezelhető.
3 Környezetünket megvédeni csak országos keretekben lehetetlen. A klímaváltozás, a levegő-szennyezettség, a Duna vízszintje nincs tekintettel az országhatárokra. Ugyanakkor senki sem fogja megvédeni helyettünk az erdeinket, a termőföldjeinket.
Látjuk, hogy a szeparáltan, „nemzeti keretekben” működő titkosszolgálatok milyen hátránnyal indulnak a terroristákkal szemben, mennyire képtelenek fellépni az embercsempészek ellen – s belátható, hogy az egész menekültkérdés sem oldható meg országonként. Így a nemzeti szuverenitás hangoztatása a szubszidiaritás helyett – vakság vagy vakítás. De ha azon a szinten foglalkozunk a döntésekkel, szabályozásokkal, amelyen a szükséges információk és a megvalósításhoz az erőforrások rendelkezésre kell, hogy álljanak – akkor mederben tartható a globalizáció, épülhetnek-fennmaradhatnak a helyi, nemzeti kultúrák és társadalmak. (Ekkor beszélhetünk glokalizációról.)
Mindennek természetesen szigorú feltétele a demokrácia megfelelő értelmezése és gyakorlása.
4 A kultúrák sokszínűségének fenntartása az emberiség érdeke, de alapvetően nemzeti hatáskör – egyben lehetőség és szükségesség is, elsősorban a nyelv fenntartásával, megőrzésével. Egy társadalom fennmaradása annak kohéziójától függ. Ez egyaránt jelenti a szolidaritást, illetve annak biztosítását, hogy az egyének megfelelő közösségek, bizalmi hálózatok tagjai legyenek, vagyis megtalálják és gyakorolhassák identitásukat. A nyelvhez, a nemzethez való tartozás természetes – ebbe úgy születünk bele. Ez közösséget, közös ügyeket, tartalmakat jelent. Miként az is, ha találkozunk valakivel, aki abban a faluban, városban született vagy abba az iskolába járt, mint mi. Akkor már nem vagyunk idegenek...
A nemzetállamok kialakulásának nagy és pozitív szerepe volt a polgárság politikai győzelmében, a polgári államok kialakulásában, majd a későbbiekben is az önállóság, a szabadság kivívásában. Petőfi idejében egybeesett a népek/nemzetek és az egyének szabadsága. Sosem volt teljesen egyértelmű a kép, a domináns népcsoportok és a kisebbségek viszonya mindig is problematikus volt, az egymásnak feszülő nacionalizmusok pedig állandó veszélyforrást jelentenek. Hol húzzuk meg egy nemzet határait? Egy országnak vagy egy nemzetnek vagyunk-e a polgárai? Ausztria osztrák vagy német? Hova tartozzon Tirol? Nemzetet alkotnak-e a skótok, írek, walesiek, katalánok, baszkok? Gondolhatják-e a bretonok, hogy ők is külön nemzetet alkotnak? Vagy a burgundiak, elzásziak? A nemzeti érzés olyan erős hagyományokat, érzelmi kötődéseket is jelent, melyeket ma biztos nem lehet – és nem is érdemes – mással felváltani. De azok a szerencsés országok, melyek lakói egyszerre lehetnek büszkék nemzetükre, régiójukra – és európai vagy világpolgárságukra. S ez nem lehetetlen, mivel az emberi elme könnyen tudja kezelni a többes identitásokat is – ha azokat nem állítják szembe egymással számító politikusok.
S valóban, a társadalmi minimum eléréséhez szükség van arra, hogy 2018-ban, egy esetleges ellenzéki választási győzelem után ezúttal a nemzeti identitásukra hivatkozók se érezzék kirekesztettnek magukat. Navracsics Tibortól is tudjuk, hogy kötelező kvótáról nincs szó, de ha lenne, az csak a magyar parlament által már korábban ratifikált lisszaboni szerződés keretein belül jöhetne létre – vagyis egyértelmű, hogy a nemzeti szuverenitásunk egy részéről már önként és dalolva lemondtunk. Hogy ez a szuverenitásra, nemzeti önállóságra hivatkozás csupán „politikai termék”, abból is látható, hogy néhány menekült „betelepítésénél” súlyosabb és lényegibb kérdések is felmerülnek – mint pl. a lemondás a nemzeti valutáról vagy éppen egy egységes európai haderő létrehozása.
