Erre a négy csoportra osztotta (jó értelemben vett „önkényességgel") a különböző irányzatok kultúrafölfogását: 1. konzervatív, keresztény-nemzeti (képviselői többek közt Beöthy Zsolt, Szekfű Gyula, Klebelsberg Kuno, Kornis Gyula, Hóman Bálint, Prohászka Lajos) ; 2. polgári liberális, modern, urbánus (Jászi Oszkár, Ady Endre, Márai Sándor, Bibó István és mások); 3. radikális népi-nemzeti, populista (többek közt Szabó Dezső, Németh László, Féja Géza, Veres Péter, Illyés Gyula); 4. baloldali, szocialista (a kötet idesorolta Szabó Ervintől József Attilán és Fejtő Ferencen át Révai Józsefet, Lukács Györgyöt, Vitányi Ivánt és Aczél Györgyöt).
|
| Fotó: Koncz György / Népszabadság |
A négy kategóriát e szempontok szerint jellemezte: helyzetük a magyar kultúrában és politikában; ideológiai alapjaik, értékelveik és távlati orientációjuk; célcsoportjaik és társadalmi bázisuk; a „nemzeti kultúra" értelmezése és a globalizációhoz való viszony; s végül az államról és a kultúrpolitikáról vallott nézeteik.
A kötet egyik végső konklúziója az, hogy eltérő kultúrafelfogásaik és politikai nézeteik ellenére „értékrokonságot" mutat három nagy formátumú kultúrpolitikus: korának modern liberálisa, a nemesi származású Eötvös József; az osztrák gyökerű konzervatív reformer, Klebelsberg Kuno, s végül a plebejus zsidó családból jött kommunista Aczél György.
Hármuk „találkozását" Agárdi szerint az indokolja, hogy minőségi ízléssel, szilárd ideológiai elvekkel, távlatos politikai tervekkel és átfogó kulturális koncepcióval rendelkeztek, ennek folytán mind a hárman „centrista" vonalat vittek.
A fönti névsor láttán egyet lehet érteni a kötetet Standeisky Évával együtt bemutató Bozóki András professzorral, volt kulturális miniszterrel abban, hogy Agárdi könyve óriási vitát, sőt, botrányt feltételez.
Elvégre a felszínes olvasó számára is szemet szúr, hogy miképpen kerülhet „egy táborba" a magyar líra óriása, József Attila a Rákosi-diktatúra ideológusával, Révai Józseffel. Nem beszélve a negatív megítélésű Aczél Györgyről, akit a szerző az egyértelműen pozitív Eötvös Józseffel rokonít.
Nem lehet vitatkozni Bozóki azon állításával sem, hogy a csoportbeosztás problémás a kategorizálás szempontjai miatt is. Hiszen nem mindegy, hogy az említett irányzatok képviselői rendelkeztek-e politikai hatalommal, vagy sem; ha rendelkeztek, akkor a munkásságuk a fontosabb, a politikai tetteik, vagy mindkettő? (Aktuális példa erre a szélsőjobboldali politikát kiszolgáló Hóman Bálint személye.) S végül nem mindegy az sem, hogy az említett politikusok vajon diktatúrában vagy demokráciában játszottak-e dicső vagy dicstelen szerepet.
E kérdések is azt jelzik: habár Agárdi könyve a maga valóságában már megjelent, s kézbe fogható, de még nincsen „kész": teljessé azok a termékeny viták teszik majd, amelyeket e tabudöntögető, remek munka kiérdemelt.
Agárdi Péter: Nemzeti értékviták és kultúrafelfogások 1847–2014. Napvilág Kiadó, 2015. 274 oldal, 3700 forint
