Kifejlett csontvázakon a férfi és a női jegyek világosan látszanak. A férfiak medencecsontja magasabb, keskenyebb, a szemöldöknél a homlok jobban kiemelkedik, az izmok tapadási felületei erőteljesebbek, és természetesen a csontozat vastagabb. Az elhalálozási életkort sok mindenből meg lehet becsülni, gyerekeknél a végtagcsontok hosszúságából, felnőtteknél a koponyavarratok elcsontosodásából (ezek öregkorra el is tűnhetnek) vagy éppen a szeméremcsont ízületi felszínének redőzöttségéből.
A csontok mérete gyakran népeket is jellemez. A hunok szövetségeseiként harcoló germán gepidák vagy a longobárdok például erős testalkatúak voltak, szinte a csontjaikból is felismerhetők. A magyarok elődei viszont nem voltak túl magasak. Tíz-tizenöt centiméterrel alacsonyabbak például a bajoroknál, így egy kalandozáskori ütközet maradványai közt elég világosan elkülöníthetők a magyarok és a németek csontmaradványai. Még a lovaik is kisebbek voltak. Termetbeli különbségüknek betudhatóan aztán a csatákban gyakran szenvedtek fejsérüléseket. Lehet, hogy épp ennek köszönhető viszont, hogy azokat megtanulták kezelni.
Agyafúrt elődeink
A honfoglalás kori temetőkben gyakran találnak például olyan koponyákat, amelyeken sebészi beavatkozás nyoma látszik. Több száz esetet figyeltek meg. A kiállítás társrendezője, Bernert Zsolt sokat tud erről a máig sem tisztázott rendeltetésű fejműtétről, a trepanációról. Kétféle típusa létezett. Az egyik, a sebészi trepanáció a koponyacsont teljes átvágásával járt, ovális alakú lyukat metszettek a fejtetőn. A léket formára igazított fémlemezzel fedték be. Sokszor ennek a lenyomata, például a rézlemez-oxidálódásból adódó zöld színe is meglátszik a földből előkerült csonton. A másik az úgynevezett jelképes trepanáció, amikor a fejcsontnak csak a külső rétegét távolították el egy kis részen. Jelképes trepanáció a honfoglalás kori sírok tizenhárom százalékában fordult elő. Férfiaknál és nőknél egyaránt alkalmazták, de csak felnőtteken, gyereknél nem. A jelenség fennmaradt és elvétve élt még az Árpád-korban is. Az utolsó, akinek a koponyáján látható, III. Béla királyunk, aki 1196-ban halt meg.
|
| Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Nyelvünkben máig él e „gyógymód” emléke: valószínűleg erre utalhat az agyafúrt kifejezésünk. A kétféle koponyavágást eltérő céllal végezhették. Míg a valódi trepanáció harcban szerzett fejsérülések gyógymódja volt, a kisebb beavatkozást jelző szimbolikusnak más oka lehetett. Ennek kapcsán megfigyelték, hogy rangosabb temetőkben az ilyen beavatkozáson átesett egyének előfordulása gyakoribb. Ebből arra következtetnek, hogy esetleg
valamiféle beavatás lehetett,
vagy az előmenetelben volt szerepe ennek a megjelölésnek. Talán az égiekkel való könnyebb kapcsolatteremtést szolgálta. A szépen (reakciómentesen) gyógyult sebek tanúsága szerint a műtétet a páciensek túlnyomó többsége túlélte, ami fejlett sebészi tudásra utal. A honfoglalás kori „agyműtétek” túlélési aránya jobb volt, mint például a XIX. századi londoni közkórházaké, ahol a kezeltek kilencven százaléka belehalt a műtétbe.
Mindezt feltehetően a sámánok végezték, nemcsak éles vágóeszközzel és kifinomult kézzel, hanem vérzéscsillapító, gyulladáscsökkentő füvekkel, gombaspórákkal és „síppal, dobbal, nádi hegedűvel”. Mert a gyógyítás része volt a lélek, a szellem gyógyítása is. Ráolvasással, varázsigékkel. Bár ez a csontokból nem olvasható ki. Vagy mégis? Találtak már a régészek például olyan csontsípot, amelyen koponyalékelés rajza volt látható, tehát elképzelhető, hogy ilyenfajta gyógyításhoz használták.
Betegségek lenyomatai
A IV. és a VI. század közötti temetőkben gyakran találkoznak egy másik érdekes beavatkozással, a koponyatorzítással. Már kisgyerekkortól, amikor még a fejcsont képlékeny, úgy kötözték körül a fejet, hogy a koponya fölfelé megnyúljon. A Keszthely melletti Fenékpusztán tártak fel egy temetőt, amelyben 31 sírból 21-ben torzított koponyájú egyén nyugodott. Az így kialakított forma nyilván az előkelőség jele lehetett vagy megkülönböztetésként szolgált. Bár okozott gondokat, mondja Pap Ildikó. Ellaposodott például a koponyaalapon lévő úgynevezett töröknyereg, amelyben az agyalapi mirigy található. Így nagyobb nyomás nehezedett a mirigyre, ami hormonális problémákat okozott, és mivel a látóidegek is a töröknyergen kereszteződnek, látásproblémák is jelentkezhettek.
Születési rendellenességek közt lehet említeni a tyúkmellet, vagyis a szegycsont deformitását vagy a nyitott gerincet. Betegség, a csonttébécé okozta viszont, ha a csigolyatestek összeroppantak, a gerinc pedig szinte derékszögben megtört. Látható ilyen a kiállításon, és látunk egy combcsontot, amelybe belülről kifelé lyukat mart a gennyes csontvelőgyulladás. Látjuk, ahogy a vérszegénység szivacsszerű csontlerakódásokat képez a koponyafalon, ahogy a szifilisz elemészti az orrcsontot, a lepra felzabálja az apróbb végtagcsontokat. Viszont a pestis, a kolera, a himlő, a középkor rettegett betegségei nem hagytak nyomokat a csontozaton – tudom meg az antropológustól. Kíváncsi vagyok, vajon ezeknek a veszedelmes kóroknak a baktériumai nem maradnak-e meg a leleteken, azaz nem fertőzésveszélyes-e velük dolgozni. Pap Ildikó szerint legtovább a tbc kórokozója marad meg, de kétszáz év alatt a földben az is elpusztul.
Golyó a gerincben
Csaták és akciójelenetek, a történelem véres oldala jelenik meg a csontok sérülései által. Vágott és lőtt sebek tűnnek fel koponyákon. Ha a vágás vonala tiszta és éles, azt jelenti, hogy elszenvedője ennek következtében meghalt, ugyanis a seb gyógyulása nem kezdődött el. Tipikus védekező sérülés az alkaron ejtett ütés, vágás nyoma. A lenyakazott ember keresztbe metszett csigolyáján a bárd vagy a pallos tiszta vágásnyomot hagy. Ilyennel is szembesülhetünk a kiállításon. A Fonyód melletti Bézsenypusztánál az M7-es építése előtt találtak például olyan török kori tömegsírokat, melyekben lefejezett, lekaszabolt áldozatok feküdtek. Némelyiknek puskagolyó is fúródott a gerinccsigolyájába.
|
| Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Gyakran találkoznak levágott kéz- és lábfejekkel is. Egy Árpád-kori településen több levágott lábfejű csontvázat találtak. A sérüléstípus szokatlan nagy számából arra következtettek, hogy ez talán egy büntetési forma lehetett. Nemrég a Budapesti Történeti Múzeum egyik régésze küldte el a természettudományi múzeum antropológusainak egy majdnem kétezer éve élt szarmata asszony csontvázát, akinek hiányzott a bal karja. Mivel a medencecsontján fognyomokat találtak, a harapás szemfogtávolságából kiderítették, hogy aranysakál támadhatta meg, s talán ennek tudható be a karja elvesztése is. De lehet, hogy a sakál már csak a holttestet dézsmálta meg.
Vita a király szakálláról
A koponya formájából kikövetkeztethetők az arc főbb vonalai, s ezek nyomán ma már sok arcrekonstrukció készül. Királyaink közül legépebben III. Béla koponyája maradt meg, s az alapján még 1985-ben Skultéty Gyula elkészítette a király háromdimenziós portréját. Egy nemes vonású, hosszúkás arcberendezésű, kissé ívelt orrú képmást eredményezett a rekonstrukció. Azonban a csontváz semmilyen támpontot nem ad arra, hogy milyen lehetett a király haj- és szakállviselete, ezt történeti forrásokra alapozva kellett meghatározni. Mivel III. Béla a bizánci udvarban nevelkedett, föltehetően az akkor ott szokásban lévő félhosszú hajzatot viselhette. Hanem a szakáll dilemmát okozott. Mint Skultéty Gyula az esetre való emlékezésében leírja, elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy kikérte a magyar történészek véleményét, szerintük a király szakálla vajon egyágú vagy kétágú lehetett-e.
Nem tudtak dönteni. Az ügyben külön bizottság ült össze és megállapította: „ingoványos területre tévedtünk”. Semmiképpen nem akarták ugyanis döntésükkel szakmai tekintélyüket kockáztatni, véleményükért a felelősséget vállalni. Végül a király szakálla kétágú lett, hasonlóan a Szent László hermán ábrázolt formához, amelynek eredetije III. Béla idején készült, s feltehetően az akkori főúri szakálldivatot tükrözi. Elkészült a királyné, Chatillon Anna arcrekonstrukciója is. Ott viszont amiatt háborodtak fel, hogy a király nemes vonásaival ellentétben hogyan lehetett a királynénak olyan felfelé ívelő pisze orra és telt ajka, mint amilyet az antropológus a csontokból kimutatott. Később azonban a történész, aki ezt a leghevesebben ellenezte, maga mesélte el Skultéty Gyulának, hogy találkozott a Chatillonok leszármazottaival, és valóban, még ma is megfigyelhető rajtuk a pisze orr és a telt ajak.
A kiállításon is látható III. Béla és felesége csakúgy, mint Bene vitéz, Szent László, Janus Pannonius és Dobó István tudományosan kirajzolt arcplasztikája. Mindezek az utóbbi években készültek el. A legmeglepőbb közülük talán a Kustár Ágnes által 2009-ben megformázott Janus Pannonius-fej: nem a tankönyvekből ismert finom vonások köszönnek vissza, hanem egy erőteljes, határozott állú és kiugró járomcsontú férfiarc. Persze Dobó István arcrekonstrukciójáról is gyakran megjegyzik, hogy nem nagyon hasonlít Sinkovitsra.
