Úgy húsz perce nézem ezt a Reuters-képet, egyet a kilencvenötből, amelyet Pictures of the Year címszóval ajánlottak a figyelmembe, s biztos vagyok abban, miközben kezdek kissé kába lenni, hogy az idén is pompás lesz a halászlé meg a mákos bejgli; a Love Actuallyt is nyilván megnézem Mikulás-sapkában ötvennegyedszerre.
Iszom még egy sört.
De előtte megnézem Ágit, Milánt, Melindát, hogy' alszik; szuszogva alszik-e. Itt béke van, kvázi bright side of life; a sör is milyen prímán, optimálisan hideg. Persze az online betárazott iPhone 6s karira komoly kérdéseket vet fel – tényleg kell?, tényleg ez a legnagyobb kérdés? –, ám legalább így, költözés után mindenkinek van szobája. Még szép: barátságos, meleg szobája.
Csak az a nő nem megy ki a fejemből; a halott nő.
Mit vétett? Várta-e otthon a férj, akit bizonyára Jevgenyijnek hívnak, és a gépgyár gazdasági főosztályvezető-helyettese lehet? Várta-e a kis csillogó szemű Andrej és Mása? És egyáltalán, minek ugrott le, amikor ott állandóan lőnek? Honnan jött haza? Csak két kiló kenyér kellett? S vajon ő is a gépgyárban dolgozott? Megbecsült beszerző volt vagy titkárnő?
Ott fekszik előttünk egy nő, egy gondosan felöltözött nő, halott, s nem tudunk róla semmit; ha csak annyit nem, hogy hozzávetőleg 1 darab statisztikai adat. Ahogyan az önkívületben zokogó migráns néhány hónapos, vízbe fulladt fia is csak 1 darab statisztikai adat, továbbá a Bataclanban vidáman refrént éneklő, hopp, 0,2 másodperc alatt élettelenül a földre zuhanó huszonkilenc éves fiatal is az. És akkor már azt is meg kellene nekem magyarázni, ezen a réveteg ponton pláne, hogy miért éppen a Fülöp Marci hagy itt minket, amikor nála és a faterjánál, Ferinél kevés tisztább, jólelkűbb embert ismerek? S Zavadszky Jani bá is miért azt dörmögi a telefonba bronzvasárnap tájékán, hogy figyelj már..., figyelj..., na, figyelj már, ne szórakozz..., a Gabi tíz éve halt meg egy dilettáns ciprusi orvos miatt? És miért hallom most apámat, amint nyugtat, noha szinte napra pontosan egy éve nem hallhatom?
|
| Fotó: Gleb Garanich / Reuters |
Nem lehet ilyenkor értelmeset hümmögni; olyasmit mormogni, hogy a világ csodálatos, az élet meg szép, kivált mert a nem a mi dolgunkra többnyire már csak önvédelemből sem figyelünk oda. Mintegy mi vagyunk az a kramatorszki kerékpáros, aki a halott nőtől húsz-huszonöt méterre elkerekezik, s mi vagyunk azok a részvétlenek, akik azzal nyugtatják magukat, hogy elég nekünk a saját bajunk; a sok véres hírtől, harctól, küzdelemtől apatikussá váltunk.
Három halott, szisszen a sör, az pontosan egy, kettő, három darab halott, akárhogyan néz is ki és akárki is húz el mellette kerékpáron; mi csak suhanunk át az életen és próbálunk élni, életben maradni, akárha megannyi kis szerzetes volnánk apró elefántcsonttornyunkban, ahol jobb lenne egy hangot sem foglalkozni kramatorszki rakéta- és gránáttámadással, de esti híradóval és kamatcsökkentéssel se, ahol leginkább attól borulunk ki, ha azt vesszük észre, hogy a közértben már megint nem halad a sor, a zsúfolt utcában előttünk parkolnak le, a csavarüzletben pedig elfogyott a hatos anya.
Jó lenne tudni valamit arról a nőről.
Ezen az estén, miközben csak nézem a szuszogókat, kicsit én is ott fekszem a kramatorszki hóban.
