Nincs többé legközelebb

ESZÉKI ERZSÉBET: Olykor egy órát is ácsorogtunk a ház előtt. Vagy az erdőben. A környéken egyébként mindenki ismert mindenkit, mindenki mindenkinek köszönt. Már 29 éve élünk ott.

JUHÁSZ ÁRPÁD: Én pedig 1941 óta… Tulajdonképpen egy könyvre valót el tudnék mesélni a környékről. Pontosan tudom, hol lakott Dohnányi Ernő, Herczeg Ferenc, hol volt Márkus Emília vagy Rajnai Gábor villája. Egyébként egészen közel hozzátok, Erzsi. Arrafelé laktak Szerb Antal szülei is. Az öregurat mindig, még hétköznapokon is csokornyakkendőben, fehér ingben lehetett látni. Hozzá és a feleségéhez meghatározó emlékek fűznek, rengeteg könyvet adtak nekem kölcsön a háború után. Akkor is náluk voltam éppen, amikor az utcán kiabálni kezdtek a gyerekek, hogy „Árpi, gyere, megjött édesapád a fogságból!”

MAGAZIN: Fontos, hogy az ember megismerje a lakóhelye, a város történetét?

ESZÉKI ERZSÉBET: Nekem nagyon fontos. Már csak azért is, mert amikor új helyre költözünk, egy darabig furcsán, idegenül érezzük magunkat. Ennek a feloldásában segít, ha kiderítjük, hová is jöttünk. Most meg már bennünket kérdeznek mások, az új beköltözők. Ha szeretsz egy helyet, annak a múltja is fontos, úgy kötődsz hozzá igazán.

JUHÁSZ ÁRPÁD: Sokat tudnék mesélni Boda bácsi kertészetéről, a pékről a Tárogató út elején, vagy Malomszegi bácsiról, a Kuruc utcai fűszeresről, akihez kerámiabögrével mentem tejfölért, és aki mindig úgy ugratott, amikor kifelé mentem az üzletből: „Árpikám, fordítsd már meg azt a bögrét, nehogy beleessen valami!” Meg kéne írni egyszer ezeket a dolgokat is.

MAGAZIN: Mindketten a kultúraterjesztés egy-egy speciális ágával foglalkoznak. Mikor érezték meg, hogy nem „sima” bölcsész, nem „sima” geológus lesz magukból, hanem az ismeretek befogadhatóvá tételével foglalkoznak majd?

ESZÉKI ERZSÉBET: Már egyetemista koromban rájöttem, hogy írni szeretnék. Egyszer, teljesen ismeretlenül, besétáltam az Élet és Irodalom szerkesztőségébe, a folyosó legelső szobájába. „Szeretnék interjút készíteni Franz Fühmann-nal” – mondtam Faragó Vilmos főszerkesztő-helyettesnek. A PEN Klub jóvoltából hat héten át én voltam Fühmann budapesti kísérője, és furcsálltam, hogy senki nem akar interjúzni vele. Gondoltam,majd én. Faragó Vilmos döbbenten nézett rám. Aztán mégis azt mondta: rendben. Sokszor volt szerencsém, de az nem lett volna elég, kellett hozzá vállalkozó kedv, és az, hogy egy idő után újdonságra vágytam. Észrevettem, hogy öt-hét év után mindig valami újat szeretnék csinálni. Az íróinterjúk készítése után úgy éreztem, elmennék szerkeszteni. Elmentem. Úgy 2000 körül azt gondoltam, most már szeretném csinálni is azt, amiről eddig csak írtam. Így jöttek a saját produkciók, például színházi estek kitalálása, szerkesztése.

JUHÁSZ ÁRPÁD: Az emberben munkál a késztetés, hogy ami neki fontos, azt másokkal is próbálja megosztani. Lehet, hogy nálam ez a génekkel jött: apai ágon falusi tanítócsaládból származom, nagyapám Ungváron kapta a tanítói oklevelet: „Juhász János görög katolikus, tót–magyar nyelvű kántortanító”. A lappangó dolgokat szerintem a véletlenek hozzák a felszínre. Én az egyetem után a Természettudományi Múzeumba kerültem, ami akkor a Nemzeti Múzeum része volt. Először segédmuzeológus, majd muzeológus lettem, tárlatokat vezettem…

MAGAZIN: Minden csoportnak ugyanazt mondani, ennél azért el tudunk képzelni izgalmasabbat.

JUHÁSZ ÁRPÁD: Változatos szövegeket találtam ki, sőt, a végén még dalokat is írtam. A főigazgató ugyan nem rajongott azért, hogy gitárral vezetem a látogatókat, de nem lett bajom. Ott ismerkedtem meg rádiósokkal is, Pataki Bélával, Simonffy Gézával, elkezdtünk együtt dolgozni, én is rádiós lettem. A Bródy Sándor utcában barátkoztam össze Rockenbauer Pállal is, aki 1960 nyarán azzal hívott fel, hogy a Ki miben tudós? című tévés vetélkedő műsorvezetője megbetegedett, be kellene ugranom helyette a döntőre. Akkoriban nem is volt otthon televíziónk. Fejest ugrottam a mély vízbe. Túléltem, ott ragadtam. 1986-ban lettem főállású tévés. Csak a közszolgálati műsoraim archívumi listája 514 oldalt tesz ki, közben a természettudományi szerkesztőség vezetője és művelődési főszerkesztő-helyettes lettem. Vagyis: múzeum, rádió, tévé, előzőleg pedig hét évig kőolajkutatás. Ezalatt persze írtam is: az idén nyáron megjelent Egzotikus Ázsia című könyvem a huszadik a sorban. Szóval, zajlott az élet. A rendszerváltás után aztán eljött a produceri irodák időszaka, én is létrehoztam egyet, a Deltát, annak révén mozgalmas évek jöttek, tele lehetőséggel…

MAGAZIN: Például?

JUHÁSZ ÁRPÁD: 1995-ben tizenöt magyar származású tudósról készíthettem portréfilmet az Egyesült Államokban. Egyszerre voltam riporter, hangtechnikus és hordár. A saját magamé. A kinn töltött másfél hónap alatt így találkozhattam Oláh Györggyel, Müller Ivánnal, Bay Zoltánnal, Lázár Árpáddal és a többiekkel. Mindannyian gyönyörűen beszéltek magyarul... Hasonlóan meghatározó volt egy afrikai utazás: negyedévig voltam távol Magyarországtól. Eléggé nehezen engedtek el. Mindenesetre tévéfilm is készült a Teleki Sámuel-emlékexpedícióról, amelynek egyszerre voltam geológusa és szerkesztője.

MAGAZIN: És Erzsébet hogyan került a német–orosz–svéd szak közelébe? Az első kettőt még értem is, na de a svéd?

ESZÉKI ERZSÉBET: A nagymamám Nyugat-Berlinben élt, Kelet-Berlinben pedig volt egy jó barátnőm, így a város mindkét részében megfordultam. Véletlenül akkor is ott voltam, igaz, nyolcéves kislányként, amikor Kennedy elmondta a híres, „Ich bin ein Berliner…” beszédét – élesen emlékszem mindenre. Meghatározó élményem volt Berlin, így nem csoda, hogy érdekelt a német kultúra. Az oroszt az irodalom miatt kezdtem tanulni. A svédet pedig az Egyetemi Színpad Bergman-sorozatának köszönhetem, amelynek keretében egészen korai filmjeit is levetítették, eredeti hanggal, én meg beleszerettem ebbe a hihetetlenül szép, dallamos nyelvbe. Később aztán majdnem találkoztam is Bergmannal…

MAGAZIN: Hogyhogy csak majdnem?

ESZÉKI ERZSÉBET: Kaptam egy rövid ösztöndíjat a Svéd Intézettől Stockholmba; a Királyi Drámai Színház mögött laktam. Az ösztöndíjasoknak előre le kellett adniuk a tervezett programjukat. Én mindezek mellé azért odaírtam azt is, hogy nagyon szeretnék találkozni Ingmar Bergmannal, hiszen imádom a filmjeit, az ő kedvéért tanultam meg a nyelvet is. Azt ígérték, megpróbálják összehozni, de nem sok reményt fűztek a dologhoz. Az egyik este megcsörrent a telefon a szobámban. Gyanútlanul vettem fel, arra gondoltam, egy másnapi programmal kapcsolatban keresnek. De nem. Valaki beleköszönt a telefonba: „Szervusz Erzsébet! Ingmar vagyok!” Hirtelen azt is elfelejtettem, hogy hívnak. Bergman érzékelte a zavaromat, kérdezgetett, ki vagyok, mi vagyok, és hogy valóban az ő nyomán tanultam-e meg svédül. Aztán kicsit oldódtam én is, és bár a találkozó földrajzi okokból nem jött össze, jót beszélgettünk.

MAGAZIN: Mindketten sokfelé jártak a világban. Mi az, amit a távoli kultúrákban a leginkább rokonszenvesnek találtak?

ESZÉKI ERZSÉBET: A svédeket sokan hűvösnek tartják, pedig csak arról van szó, hogy kicsit távolságtartóbbak, de ez is inkább a figyelem és a tisztelet jele. Nincs közléskényszerük, mint például a magyaroknak, akik, ha megkérdik őket, hogy vannak, egyből a kérdező nyakába öntik az egész életüket, minden bajukat. Svédországban nem tapasztaltam az állandó, felületes közvetlenséget. Talán hallgatagabbak, ugyanakkor mélyebbek a kapcsolatok.

JUHÁSZ ÁRPÁD: Megerősítem: ha megszeretnek valakit, akkor viszont nincs menekvés. Háromszor voltam a TIT egyik, munkások alkotta svéd partnerszervezetének a vendége. Amikor másodszorra mentem, már dalt írtak a tiszteletemre. És elő is adták. Egyébként viszonylag sok, kimondottan veszélyesnek tartott szegletében megfordultam a világnak, és bár az ilyen tájakon egy idegen megjelenése nem okvetlenül vált ki rokonszenvet, nekem mindig szerencsém volt. Ha nyolc útitársammal mentünk egy ázsiai vagy afrikai erdei úton, biztosan engem szólítottak meg először. Lehet, hogy mindig én voltam a legöregebb? Az egyszerű természeti népeknél, de még a már félig elrontottaknál is tapasztalható az idősek mélységes tisztelete. Engem Kelet-Afrikában Babunak hívtak, ami szuahéli nyelven nagypapát, tiszteletre méltó öreget jelent. Az is a hasznunkra vált, hogy az ilyen távoli utazások előtt tanulmányoztuk az ottani nyelveket, és működtek az egyszerű szavak, a testbeszéd, a mimika.

MAGAZIN: És mi az, amit biztosan nem felejtenek el soha?

JUHÁSZ ÁRPÁD: Egyszer láttam egy hindu halottégetést Nepálban, a Bagmati folyó partján. Elképesztő élmény volt. Na és a nagy hegyi mamutfenyők! A világ legnagyobb tömegű élőlényei elkülönült ligetekben találhatók Sierra Nevadában. Nappal rengeteg ott a turista, úgyhogy este mentem, késő alkonyatkor. Kibéreltem egy faházikót, ez nyáron elképzelhetetlen lett volna a hihetetlen telt ház miatt. Szerencsére november volt. Mégis elég volt egy szál pulóver. Lementem az egyik ligetbe, amit Grant generálisról neveztek el, nem sokkal az érkezésem után feljött a hold, úgy sütött be a fák közé, mint egy reflektor. És ott álltak ezek az ezer-kétezer éves fák. Csak hajnalban mentem be a házba, addig csak mentem egyik fától a másikig, néztem őket, és alig mertem belegondolni, hogy mi mindenre emlékezhetnek ezek az óriások. Látták elvonulni az indiánokat, de tulajdonképpen egyidősek Jézussal… Nagy természeti találkozás volt.

ESZÉKI ERZSÉBET: A fontosabb művészinterjúk, amelyekből olykor barátságok is lettek, felejthetetlenek, ahogy a négy évadot megélt Képzett társítások című színházi sorozat és a Katonában ment Kettőspont három estje is, amit boldogan tovább vinnék... És van még valami, amit ugyancsak szívesen folytatnék, de már nem lehet: a Kardos G.–Klein-interjúsorozatot. Kardos G. Györgyöt, a kiváló prózaírót az ÉS szerkesztőségében ismertem meg, az informális beszélgetések után elkezdtem interjúkat készíteni vele. Közben a kezembe került Klein György memoárja svéd nyelven, amelyből kiderült, hogy ugyanabban az évben születtek. De nemcsak az 1925-ös dátum kötötte össze őket, hanem az is, hogy Klein 1944-ben Kardos György névre kiállított hamis papírokkal menekült meg. Elkezdtem párhuzamos életútinterjúkat készíteni velük, három-három nagy beszélgetés után végül összeismertettem őket. Ezekből a beszélgetésekből kötet is született, a címe: Menjek haza, vagy maradjak itthon? Kardos G. György sajnos még a megjelenés előtt meghalt. Pedig annyi kérdésem lett volna még… Fantasztikus emberekkel dolgozhattam, boldog vagyok, hogy mindent megcsinálhattam, amit szerettem volna. Rainer Werner Fassbinderrel kapcsolatban viszont a hiány él bennem. Egyszer Mannheimben, a filmfesztivál idején egy kocsmában odamentem hozzá, hogy nagyinterjút kérjek, mert akkoriban úgy terveztem, könyvet írok róla. Meghallgatta, mit akarok, aztán azt mondta: „Te olyan kedves lány vagy, de most inkább ne csináljunk interjút, nagyon beteg vagyok. Majd legközelebb, jó?” Hát, nem volt legközelebb: 1982-ben ő is meghalt. Akkor megfogadtam: nincs többé olyan, hogy „legközelebb.” Az igazán fontos dolgokat nem szabad halogatni.