A közel ezeroldalas Werfel-mű főszereplője Gabriel Bagradjan, egy régi, előkelő örmény kereskedőcsalád sarja, aki Franciaországba kerül, párizsi feleséggel az oldalán archeológus, művelt européer értelmiségi lesz. A török hatalomhoz is lojális, mellesleg tüzértiszt Bagradjan éppen akkor látogat vissza a Musza Dagh melletti családi birtokra, amikor kezdetét veszi az örményellenes irtóhadjárat, s ő áll a hegytetőre vonult falusi népek önvédelmi harcának élére. Az író főhősét egy valódi örmény katona-értelmiségiről, Moses De Kalosudianról mintázta, aki vezető szerepet játszott a védelmi küzdelmekben, ám Gabriel Bagradjan tragikus sorsával ellentétben túlélte azt. A regényhős török golyózáporban ott esett el a Musza Dagh ormán, a mártírhalállal halt fia keresztjével a mellén.
Werfel írói fantáziáját még egy kilencszázhúszas évekbeli damaszkuszi látogatás indíthatta be, mint írta, őt is megrendítette az örmény túlélők, főként a kiéhezett, megcsonkított gyermekek látványa. Aztán éveken át bújta az örmények történelmét, csakúgy, mint a kisebbség pusztulásának kordokumentumait. E munka aztán mesteri írástudással köszön vissza a Musza Dagh lapjain. A több szálon sodródó epikus történet közepette az olvasó már-már az örmény–török folklór forgatagában érezheti magát, ugyanakkor megismerheti a kor nagypolitikai fejleményeit is.
A Musza Dagh szerzője is pontosan tudhatta, hogy az örmények voltak az „Oszmán Birodalom zsidói", akik – a homogén tömbökben élő, viszonylagos függetlenséggel bíró paraszti közösségek mellett – számarányukhoz képest nagy befolyásra tettek szert az üzleti-pénzügyi életben. Századokon át másodrendű állampolgárként, de többé-kevésbé békében éltek. A török impérium összeomlása azonban végleg maga alá temette ezt: az 1915-ös népirtás valójában egy több évtizedre visszanyúló konfliktussorozat betetőzése volt – összegzi az MTA Konfliktuskutató Intézetének tanulmánya. A legnagyobb csapások egyikét az oroszokkal vívott 1877–78-as vesztes háború mérte. Túl azon, hogy a Portának újabb balkáni területeket kellett feladnia, a cári békediktátum a török határon belül maradt keresztény kisebbségek, döntően az örmények jogait követelte. E (béke)terv gyökeresen átalakította volna az évszázados török–örmény együttélést. Ám hiába tettek hűségesküt az örmények. Az összeszűkült Oszmán Birodalom létét fenyegető háborús válság idején az ellenséges oroszok támogatta, autonómiát, egyenlőséget, fegyverviselési jogot követelő örmények a törökök szerint hazaárulást követtek el. A pántörök, muzulmán nemzetállam vízióját kergető vezetés ekkor határozta el: egyszer és mindenkorra leszámol az asszimilációra képtelen, úgymond „áruló" keresztény kisebbséggel.
|
Az örményeket ért borzalmakat a centenárium idején mind több ország ismerte el genocídiumnak. Bécsi megemlékezés tavaly áprilisban
Heinz-Peter Bader / Reuters |
A megsemmisítő gépezet 1915 tavaszán azzal lendült működésbe, hogy rajtaütésszerűen lefejezték a közösség fővárosi vezetését, miközben javában gyilkolták a már fegyvertelen munkaszolgálatos alakulatokba átszervezett örmény katonákat. Ezután kényszer-kitelepítésekkel a népet ejtették foglyul. Az összeterelt férfiakat, fiúkat nemegyszer már a lakóhelyük közelében lemészárolták, a megmaradottakat pedig hol gyalog, hol marhavagonokban a mezopotámiai sivatag koncentrációs táboraiba deportálták – víz és élelmezés nélkül.
Golgotájuk halálmenet volt, és a világ pontosan tudhatott róluk. A sajtó is rendre beszámolt az elállatiasodott rendőri alakulatok, köztük a kurd martalóccsapatok rémtetteiről. Azokat a szerencsétleneket, akik nem bírták az erőltetett menetet, egyszerűen lelőtték, és temetetlenül ott hagyták az út szélén. Tömegesen erőszakolták meg a gyermeklányokat is, a bestialitások józan ésszel felfoghatatlanok. Ahogy minden népirtásban bevált módszer, a haszonszerzés lehetősége ezúttal is fokozta a tömeggyilkosságok össznépi támogatottságát. A nácikhoz hasonlóan a törökök is fontos szempontnak tekintették az áldozatok szervezett kirablását, egy ilyen törvény el is rendelte az elhagyott örmény javak úgymond állami elkobzását.
Ám a Musza Dagh története voltaképpen egy nagy allegória. A prágai születésű, zsidó származású, osztrák-német Werfel – aki 1933-ban, vagyis Hitler hatalomra jutásának évében fejezte be írását – könyvét figyelmeztetésnek szánta. Mintha csak megsejtette volna, hogy pusztulás vár az európai zsidóságra.
Figyelmeztetése azonban Németországban pusztába kiáltott szó maradt, műve nemigen juthatott el honfitársaihoz. Már égtek azok a baljós náci könyvmáglyák, amelyekbe többek között Heinrich Heine, Stefan Zweig, Thomas Mann vagy Erich Kästner kötetei mellett Werfelét is tűzbe vetették. A világ más tájain viszont a Musza Dagh egy csapásra mohón olvasott sikerkönyv lett. Olyannyira, hogy Amerikában a Metro–Goldwyn–Mayer stúdió rögtön megvette a megfilmesítés jogát, jóllehet a török diplomácia olyan tiltakozó kampányt indított, hogy Hollywood – legalábbis egy ideig – visszavonulót fújt.
A második világháború idején a Musza Dagh legendája hovatovább ideológiai fegyverré vált. Palesztinában a zsidó telepesek Musza Dagh-tervként is emlegették, hogy a Haifa melletti Karmel-hegyen elsáncolják magukat, és a végsőkig harcolnak az Egyiptomból betöréssel fenyegető, a Rommel tábornok vezette hírhedt Afrika Korps csapataival szemben, mintsem hagyják magukat felkoncolni. Ennél talán még drámaibb, ahogy a könyv kézről kézre járhatott a nácik által megszállt európai országok zsidó gettóiban, erőt adva a halálra ítélteknek – írják a korabeli beszámolók. A varsói gettólázadás egyik vezetője, „Antek", alias Jicak Zukerman – a túlélők elbeszélése szerint – ugyancsak a Musza Dagh védőinek heroikus példájával biztatta sorstársait.
Mindennek fényében nem kevésbé meghökkentő irodalomtörténeti adalék, ahogy Werfel a nácik kegyeit kereste. Legalábbis kezdetben. Miután 1933-ban kancellárrá választották Hitlert, a nagy tekintélyű porosz irodalmi akadémia új vezetése is sietve felhívta tagjait, tegyenek hitet az új nemzetiszocialista rezsim mellett. Thomas Mann, Alfred Döblin és sok más írónagyság erre nem volt hajlandó, Werfel viszont igen, aláírta ezt a dokumentumot. Minden bizonnyal azért – idézi az internetes Tablet magazin Werfel életrajzíróját –, mert ettől remélte a Musza Dagh megjelentetését. Tévedett. A behódolás ellenére a náci propagandaminiszter, Goebbels napokon belül indexre tette Werfelt is, akinek később már életét mentve kellett menekülnie, egészen Los Angelesig.
Visszatérve azonban a török–örmény históriára, napjainkban már közel 30 ország és intézmény, köztük az ENSZ Emberi Jogok Albizottsága vagy az Európai Parlament minősítette népirtásnak az anatóliai örmények tömeges legyilkolását. Többek állásfoglalását igencsak befolyásolják a reálpolitikai megfontolások. Barack Obama szenátorként még harcosan, elnökként viszont már óvatosan foglalt állást, minden bizonnyal a törökökhöz fűződő, stratégiailag fontos NATO-viszony megőrzése érdekében. Ankara ugyan aláírta az ENSZ 1948-ban hozott genocídiumegyezményét, de ma is makacsul tagadja az örményekkel szemben elkövetett népirtás minősítését.
Akárhogyan van is, a véres huszadik századon, egészen napjainkig, végighúzódnak a faji-vallási vagy a valamilyen megváltónak kikiáltott eszme nevében elkövetett tömeggyilkosságok. Mindennek tükrében A Musza Dagh negyven napja nemcsak lebilincselő, hanem változatlanul időszerű klasszikus.
