A nemrég magyarul megjelent Talán Eszterben egymást követik az olyan misztikus figurák, mint a címadó dédmama, akinek a nevére pontosan már nem is emlékeznek, s akit a bevonuló németek lőttek le Kijevben. Vagy Rózsa nagymama, akinek idősen is gyönyörű lábai voltak, a kórházban pedig charlestont táncolt a nővéreknek. Vaszja nagyapácska, aki megjárta a mauthauseni koncentrációs tábort, és több évtizedes eltűnés, no meg egy másik házasság után bukkant fel újra a család életében. És a másik nagyapa „mesüge” fivére, Judas Stern, aki 1932 márciusában Moszkvában rálőtt a német követségi tanácsosra.
– Két lehetőségem volt: félretolom a múltamat, így a családomét is, vagy frontálisan szembenézek vele – nyilatkozta a lapunknak adott interjúban Petrovszkaja. Azt mondja, az utolsó szovjet nemzedék tagjaként neki az „ókort” a nagy honvédő háború jelenti. Innen számít a történelem, ez a háború ugyanakkor közös sorsfordító németek, lengyelek, ukránok, oroszok, zsidók, mindenki számára Európában. A kérdésre, miért németül írta meg a Talán Esztert, azt válaszolta, hogy Berlin, ez a zavaróan normális város érdekes elegyet alkot a német nyelvvel, amely művelésében ő még kiskorú, s éppen ezért a legalkalmasabb az infantilizmusa kifejezésére. Írás közben a kínok kínját élte át, rettegett attól, hogy a road movie zsánerrel úgy kezd el autót vezetni, hogy a végén tömegkarambolt okoz.
Nos, e katasztrófa szerencsére nem következett be. Az utazás a hidegháború egykori senki földjéről, az ufóra hasonlító berlini főpályaudvarról indul. Petrovszkaja bebarangolja a lengyelországi Kaliszt, ahol az egykori zsidó temető síremlékeiből utcakövek lettek. Kijevben már metróval utazik Babij Jarig, a szurdokig, ahol az SS bevetési egysége 1941 őszén több mint 33 ezer ukrán zsidót mészárolt le.
Petrovszkaján a túra sokat változtatott. Mint mesélte, korábban perfekcionista volt, a Talán Eszterrel viszont olyan – szerinte nem irodalmi – művet hozott létre, amely nem tökéletes, a vége sincs kitalálva. Míg azelőtt félt szóba elegyedni az emberekkel, ma már élvezi a rá irányuló figyelmet. A díjakat azért furcsállja, mert sosem volt az „irodalmi üzem” része, a siker szerinte bizonyítja, hogy egy kívülállónak is van esélye.
Az ukrajnai helyzet kapcsán Petrovszkaja felidézte, hogy a dédmamát, Talán Esztert a kijevi Insztyitutszkaja ulicán lőtték le, ott, ahol tavaly a harcok nyomán több tucat holttest hevert. Dühíti, hogy a putyini hatalom nacionalista őrületbe kergeti Oroszországot. Felháborítja, hogy rásütik az oroszellenes bélyeget, csak mert ellenzi a háborút. Abszurd az egész, de nem mese.
KÁTYA PETROVSZKAJA ÉS HALASI ZOLTÁN: Beszélgetés és felolvasás német nyelven, magyar szinkrontolmácsolással, moderátor: Kurdi Imre. Goethe Intézet, 03. 18., 18.00
Névjegy
KÁTYA PETROVSZKAJA 1970-ben született Kijevben. Az észtországi Tartuban tanult irodalomtudományt, Moszkvában diplomázott. 1999 óta él Berlinben. Első kötete, a Talán Eszter 2013-ban jelent meg, számos rangos irodalmi díjat kapott érte, a többi között az Ingeborg Bachmann-díjat.
