Nem színházi szereposztás

GULA MARIANN: S a japán szöveg esetében figyelembe veszi az angol változatot is?

JÁMBOR JÓZSEF: Kontrollszövegként olykor meg szoktam nézni. Angolul meg kellett tanulnom, hogy japánul tanulhassak, mert régen csak angol–japán nyelvkönyvhöz tudtam hozzájutni. Angolból van felsőfokú nyelvvizsgám, japánból úgy húsz éve szereztem középfokút, de annál talán már picivel jobban beszélek. Ha muszáj, eltársalgok németül, olaszul és franciául is, ja, spanyolul is kicsit.

GULA MARIANNA: Hűha! Gyerekkoromban Lomb Kató akartam lenni, s harmincéves koromra harminc nyelven akartam tudni... Végül maradt az angol és az orosz, de tanultam spanyolul, németül, szuahéliül, szerbhorvátul és írül is. A japán honnan jött? Elég szokatlan.

JÁMBOR JÓZSEF: Pedig nagyon egyszerű: Kisújszálláson gyerekkoromban beiratkoztam cselgáncsozni, s mivel abban a sportban az alapfogalmak japán nyelvűek, belekóstoltam, megszerettem. A hetvenes évek Magyarországán kalandos dolog volt Japánnal foglalkozni, mert most is messze van ugyan, de akkor még messzebb volt. Ráadásul akkoriban oroszul kellett tanulni a suliban, a japán ahhoz képest izgalmas volt. Sajnálom, hogy nem tanultam meg jobban oroszul, bár oroszból is fordítottam annak idején, a fordítást már gimnazistaként is nagyon szerettem. Amikor magyar–népművelés szakra jártam a debreceni Kossuth egyetemre, voltam a Szovjetunióban részképzésen népművelésből, de az ottani orosz barátaink azt kérték, beszélgessünk inkább angolul. Viszont egyszer külföldön egy amerikai azt kérte, társalogjunk oroszul, merthogy ő Minneapolisban két évig oroszra járt.

Fotó: Konyhás István / Népszabadság

GULA MARIANNA: Orosz–angol szakosként négy hónapig én is voltam Moszkvában elsőéves koromban. Az orosz tudásom sajnos megkopott, pedig valaha jobban ment, mint az angol. De az egyetem alatt ez megfordult, és ebben nem kis szerepe volt Joyce-nak.

MAGAZIN: Miért éppen Jocye?

GULA MARIANNA: Harmadévesen olvastam az Ifjúkori önarcképet, és tükörként szolgált, sok szempontból magamra ismertem benne. A következő félévben egy számomra nagyon kedves amerikai professzor az Ulyssesről tartott kurzust, amire annyira szerettem volna menni, hogy toboroztam még három hallgatót, egy szeminárium minimum négy fővel indulhatott ugyanis. Emlékezetes számomra, hogy abban az időben fél évig egy albérletben laktam Borbély Szilárddal, aki akkoriban kezdett a magyar tanszéken tanítani. Meghatározó élmény, hogy egy időben olvastam az Ulyssest azokkal a verseivel, amelyeket megmutatott. Ezért valahogy máig összekapcsolódnak bennem ők ketten, Joyce és Szilárd.

MAGAZIN: Marianna, tudta, hogy József tizenkét éves volt, amikor az Ulyssest elolvasta?

GULA MARIANNA: (nevet) Én már huszonegy... És az eredetit olvasta, vagy a Szentkuthy Miklósféle fordítást?

JÁMBOR JÓZSEF: Szentkuthyt. Nem állítom, hogy teljességgel be tudtam fogadni, de megragadott. Nagyon izgalmas, hogy nemcsak a stílusa változó fejezetenként, de még a műnemek is eltérők, van benne még drámai forma is.

GULA MARIANNA: Elárulom, hogy angolul eleinte nem sokat értettem belőle. Egyszer feltett egy szimpla kérdést a professzorunk, és hülyeséget válaszoltam. Kínos volt.

JÁMBOR JÓZSEF: Inkább hasznos, nem? Ahhoz, hogy az ember mélyen beleássa magát valamibe, szerintem először is rá kell döbbennie, mennyire nem ért hozzá.

GULA MARIANNA: Ugyanakkor élvezetes lehet egy Joyce-szöveg akkor is, ha nem pontosan érti az ember. Csak rácsodálkozik egy-egy mondatra, hogy mennyire gyönyörű. Joyce-nál a nyelv szinte mindig eseményszámba megy. Nyitogatja a percepció kapuit, ha mondhatok ilyet. És a humora! Kezdetben olvasás közben sokszor felnevettem, még ha nem is tudtam, hogy miért. Ez a Finnegans Wake esetében még mindig így van. Visszatérek az előző mondatra, és próbálom megfejteni, min is nevettem. Voltaképpen az egész emberi élet ilyen. Élünk, és nem értjük, mi történik. Aztán utólag, retrospektíve próbálunk értelmet kreálni a történésekből...

JÁMBOR JÓZSEF: Épp mostanában gondolkoztam erről! Hogy az ember viszonya a már megélt dolgaihoz – különösen a gyermekkorához – folyamatos retrospektív percepció... Én is csak most kezdem megérteni az évtizedekkel ezelőtti történéseket magammal, a családommal és a közvetlen környezetemmel kapcsolatban.

Fotó: Konyhás István / Népszabadság

MAGAZIN: Ha meg kellene rendeznie az Ulyssest, színpadon el tudná képzelni?

JÁMBOR JÓZSEF: Én mindent el tudok képzelni színpadon. Legutóbb az Isteni színjátékot dolgoztuk át színpadra, holott több dramaturg azt mondta, hogy lehetetlen.

GULA MARIANNA: A Kirké-fejezetet én filmen jobban el tudom képzelni. A hirtelen kosztümváltásokat vásznon jobban vissza lehet adni.

JÁMBOR JÓZSEF: Imádom a filmet is, de a színházban számomra több a lehetőség.

GULA MARIANNA: Igaz, azok a filmek, amik az Ulyssesből készültek, szerintem nem jók.

JÁMBOR JÓZSEF: Mert vannak olyan történetek, amelyeket nem „kívülről”, hanem „belülről” kell vizsgálni és ábrázolni. Ilyen esetben nem számít, hogyan néz ki egy karakter, a fontos az, hogy a gondolatai honnét indulnak, s milyen konnotációs mezőt teremtenek. Az Ulysses pont ilyen. Joyce esetében teljesen fölösleges a realista feldolgozás színpadon és filmen. Úgy nincs semmi értelme.

MAGAZIN: Egyes színházi előadásokat Marianna huszonötször látott. Honnét a szerelem a színpad iránt?

GULA MARIANNA: Hát igen, nemcsak megrögzött újraolvasó, megrögzött újranéző is vagyok. Biztos azért, mert mindig nagyon vágytam a színpadra, de úgy jártam vele, mint Joyce az énekléssel. Sokáig vacillált az írás és az éneklés között, s végül az írói hivatást választotta.

MAGAZIN: Ezt nem tudtam. Joyce mint énekes?

GULA MARIANNA: Olyannyira komolyan gondolta, hogy énekleckéket is vett. Állítólag kiváló tenor hangja volt, de lámpaláza is. Ezt átérzem, vonzott a színpad, de féltem kiállni, ezért soha nem is próbáltam igazán. De szeretem a dramatizáló felolvasást, nemrégiben egyszer rám is szólt a kislányom, hogy a Vörös Királynőből vegyek vissza, fél tőle... Szeretek próbafolyamatokban is részt venni. Amikor a kilencvenes években a hallgatóink egy darab előadására készültek, hat hétig ott ültem velük, végül minden szerepet kívülről tudtam, akárki helyére beugorhattam volna.

JÁMBOR JÓZSEF: Még nem késő színpadra lépni!

GULA MARIANNA: Negyven fölött?

JÁMBOR JÓZSEF: Mit számít az életkor? Nézze csak meg a Churchill háborúja című filmben Brendan Gleesont! Állítólag már régen elmúlt harminc, amikor először szerepelt filmben. És előtte tanár volt!

GULA MARIANNA: Gleeson jelenleg az egyik kedvenc színészem. Tanár volt?!

JÁMBOR JÓZSEF: Igen! Jó példa José Saramago is, aki Nobel-díjat kapott, holott csak idősebb korában kezdett regényeket írni, mert előtte nem ért rá. De ha már Debrecenben vagyunk, mondhatom Szabó Magdát: negyven fölött lett író.