Pedig voltak katolikusok, akik nem így gondolták. Például a sok társadalmi-politikai kérdésben egyébként ókonzervatív Slachta Margit, egy apácarendhez közel álló jogállású közösség vezetője, akinek érdekes módon senki nem akar ma szobrot állítani. Hát ő szóba se került a püspökök megbeszélésén? Dehogynem! Grősz érsek kifogásolta, hogy egy újságinterjúban beszámolt előző évi zsidómentő tevékenységéről. „Hogy üldözött felebarátainknak segítettek, az rendben van, de az eszközök, amelyekkel ezt tették, és amelyekkel most eldicsekszenek, feltétlenül elítélendők. Slachta elmondja, hogy a szociális testvérek saját okmányaikat adták oda védenceiknek, hamis okmányokat szereztek be számukra … A cél nem szentesíti az eszközöket.”
Tudom, igazságtalan vagyok. A magyar katolikus püspökkari tanácskozások története és jegyzőkönyvei 1945–1948 között című vaskos kötet, amelyet Beke Margit szerkesztésében, bővített új kiadásban jelentetett meg az MTA Történettudományi Intézete, nem elsősorban erről szól. Azt mutatja be, hogy a legnagyobb magyar egyház vezetői hogyan próbáltak ellenállni az egyre durvább elnyomásnak, hogyan próbálták hol taktikázva, hol keményen kiállva megtalálni a helyüket a számukra tulajdonképpen felfoghatatlan új rendszerben.
Áthidaló megoldásokat, jogi kiskapukat is keresve küzdöttek például iskoláik fenntartásáért, papjaik és nyugdíjasaik eltartásáért a földreform, azaz a földbirtokok elvétele után, amelyek addig működésük anyagi alapját adták. Kiálltak a jórészt katolikus magyarországi németek kollektíven bűnössé nyilvánítása ellen, amiben teljesen igazuk volt, bár meglepő, hogy ezt többször is azzal támasztották alá: korábban ugyanígy „a zsidóság érdekében emelt szót” a püspöki kar. Erről ma enyhén szólva mások az ismereteink: szinte kizárólag a zsidó származású megkeresztelteket próbálták védeni, ám őket is eredménytelenül, a valamivel határozottabb hangú, de azért a zsidók bűneit még mindig emlegető 1944-es pásztorlevél felolvasásáról pedig a Sztójay-kormány le tudta beszélni őket. Nem a püspöki kar, hanem Angelo Rotta pápai nuncius volt az, aki tényleg kemény szavakkal tiltakozott a deportálások ellen, bár ő is hiába.
|
Angelo Rotta pápai nuncius tiltakozott a deportálások ellen
Kalocsai Főszékesegyházi Könyvtár – Fotótár |
A püspöki kar folyamatosan tiltakozott papok elhurcolása, letartóztatása ellen, különösen akkor, amikor lelkészeket gyilkossággal vagy felbujtással vádoltak alaptalanul, mint az ismert pócspetri ügyben. Védeni próbálta a betiltott katolikus szervezeteket. A prímás szinte folyamatosan levelezett a kormánnyal, védve az egyház és a hívek jogait, de a helyzet folyamatosan romlott. Kiszorították őket a kórházakból, a börtönökből, egyre inkább a rádióból. Közben jellemző epizód a szovjet megszálló hatóság sértő huzavonája, amely Mindszenty érsek útlevelének kiadását kísérte 1946 tavaszán. Emiatt az utolsó pillanatban tudott csak kiutazni Rómába a bíborosi kinevezés átvételére.
|
Slachta Margit rendtársai saját irataikat adták át a zsidóknak
Kalocsai Főszékesegyházi Könyvtár – Fotótár |
Sokat töprengtek a püspökök arról, hogy reagáljanak-e a köztársaság kikiáltására, melyik pártokkal tartsanak kapcsolatot, hogyan rendszabályozzák meg Balogh István miniszterelnökségi államtitkárt (Balogh pátert), aki katolikus pap létére rendszeresen a hivatalos egyházi állásponttal szemben foglalt állást, vagy megengedjék-e az egyházi iskolák tanárainak a pártpolitizálást. Érezhető, ahogy egyre inkább elsodorták a főpapokat az addig ismeretlen új politikai jelenségek, módszerek, a hatalom erőszakos fellépései. Egy idő után az iskoláknak már nem a finanszírozásuk, hanem a megmaradásuk volt a kérdés, a kormány pedig folyamatosan hitegette és félrevezette a püspököket a szándékait illetően. Amikor 1948-ban végül a parlament államosította az egyházi iskolákat, elkeseredve állapították meg a püspökök, hogy ezt számos katolikus képviselő is megszavazta, és kimondták: az illetők automatikusan kiközösítés alá esnek. Külön dilemmáztak azon, hogy az e csoportba tartozó idősebb Antall József, a majdani miniszterelnök édesapja ezután elnöke maradhat-e a gyermekvédelemmel foglalkozó Katolikus Patronage Egyesületnek. És mindeközben küzdöttek saját belső ellentéteikkel, a „szekták” erősödésével és még sok egyébbel, aminek részletezésére itt most nincs hely.
Tehát rengeteg téma szerepel ezekben a püspökkari jegyzőkönyvekben, de azért térek vissza arra, amivel kezdtem, mert megrendítőnek tartom, hogy felelős tisztséget betöltő, művelt idős férfiak egy csoportja mennyire képtelen volt átgondolni az előző évek eseményeit. Többször felbukkan a püspökkari jegyzőkönyvekben Radisics Elemér külügyminisztériumi tanácsos neve, aki egyházi akciót sürgetett az antiszemitizmus ellen. 1946. április 2-án már Mindszenty hercegprímás reagált erre: „Előbb a zsidók állítsák le a maguk körében a gyújtogatókat. A zsidók maguk ítéljék el azokat, akik az emberi jogok ellen vétenek. Addig, míg ez meg nem történik, nem lehet semmit se tenni, mert megbotránkoznának még legjobb híveink is.”
Tehát vannak „a” zsidók, valami egységes massza, akik felelősek az összes többi tényleges vagy vélt zsidóért. (Manapság „a” cigányokat szokás felszólítani, hogy taszítsák ki maguk közül a bűnözőket. Én olyan szívesen kitaszítanám a magyar bűnözőket! De nem tudom, hogyan.) Egyébként itt már nyilvánvaló, hogy valójában az egyház ellen fellépő kommunistákról van szó, vagy akár olyan polgári politikusokról – mellesleg egyik csoportba sem csak zsidó származásúak tartoztak –, akik túlzottnak tartották a katolikus egyház befolyását a Horthy-korszakban. Érdemes ezzel összevetni Hamvas Endre csanádi püspök 1948. március 18-i megjegyzését, amikor megint előkerült a téma: „Akik hibát követtek el, nem mint keresztények követték el.” De akiknek akár csak két nagyszülőjük zsidónak született, azok mindent zsidóként követtek el?
|
A püspökök képtelenek voltak megszabadulni egy primitív sémától: a kommunista diktatúra kiépülése számukra 1947-ben egyszerűen „zsidóuralom”
Kalocsai Főszékesegyházi Könyvtár – Fotótár |
1947. december 10-én újabb javaslat érkezett egy antiszemitizmus elleni katolikus bizottságról. Itt az esztergomi érsek és a csanádi püspök kifejtette: az előző évek zsidóellenes gyűlölködése összeegyeztethetetlen a kereszténységgel, „a hatósági asszisztencia mellett létrejött súlyos vétkezések … megzavarták híveink erkölcsi ítéletét”. Ám Mindszenty József itt is hozzátette: „Az igazság miatt meg kell állapítanunk nemcsak azt, ami a decalógussal [tízparancsolattal] szemben velük szemben történt, de azt is, ami most történik a zsidóság részéről a kereszténységgel szemben.” A kalocsai érsek pedig feltételhez kötötte a bizottság létrehozását: „Ha a zsidóság tud biztosítékot adni arról, hogy a zsidók gazságai a kereszténység ellen megszűnnek.”
Vagyis a püspökök képtelenek voltak megszabadulni egy primitív sémától: a kommunista diktatúra kiépülése számukra 1947-ben egyszerűen „zsidóuralom”. Ehhez képest tanulságos, hogy mind, a később a Rákosi-rendszerrel megállapodást aláíró, aztán mégis bebörtönzött, majd 1957 és 1961 között újra a püspöki kart vezető Grősz József, mind pedig 1961 és 1969 közti utóda e poszton, Hamvas Endre hogyan tudott együttműködni a – Rákosiékhoz viszonyítva kétségkívül kevesebb zsidó származású vezető politikust felmutató – Kádár-rendszerrel, kínlódva és morálisan még elviselhető kompromisszumokat keresve, közben megküzdve a Szentszék bizalmatlanságával is. De ez már egy másik történet.
