– A kolozsvári rádió megszűnése után maga is újságíróként dolgozott.
– ’85 és ’89 között az Előre munkatársa voltam. Mivel politikailag megbízhatatlannak tekintettek, nem írhattam kulturális eseményekről, csak állami gazdaságok és gyárak életéről. Terepen járva sem tudhattam meg, mi folyik valójában. A gyárak hamis adatokat közöltek, a szerkesztőségben pedig gyakran mindenfélét beleírtak a leadott cikkbe. Az egész rendszer azt sugallta, hogy az ember önmagát, a képességeit sem ismerheti meg. Lehetetlen volt tanulásra, fejlődésre, szellemi kiteljesedésre, kibontakozásra figyelni, hiszen csak arra lehetett koncentrálni, hogy valahogy túléljük a mindennapokat, azt, ami elháríthatatlanul, folyamatosan és egyszerre volt jelen az életünkben. Igyekeztem megmenteni ebben az állandó defenzívában a gondolkodásmódomat; szerettünk volna nem hasonulni a minden ízében abszurd és megalázó közeghez.
– Hogy lehet ezt túlélni?
– Nem éltük túl – válaszolta írókollégám egy anekdota szerint, 1990 januárjában. Nem úsztuk meg, mondom én is. Folyton valami ellenében élni – ez kialakít egy sajátos pszichózist. A félelem, a gyanakvás és az önpusztítás légkörét. A diktatúra, amely mindent meg akar határozni, az óvodától az esti tévénézés időpontjáig – nos, ez az ellenőrizhetetlen hatalom az életet veszélyes ingovánnyá teszi, amely tervezhetetlen és kilátástalan. Ebből – ez a diktatúra célja és bűne – csak radikális módon lehet kilépni. Forradalommal, vagy, ahogy sokan tették, alkohollal, öngyilkossággal, kivándorlással. És a sérelmek, torzulások nemcsak a lélekben, de a fizikai állapotunkban ismegjelentek. De visszaköszönnek az életművekben is. Egykori tanárom, a rendszerkritikus filozófus Bretter György sírkövén ez a felirat áll: Többé nem tudhatom meg, hogy ki lehettem volna.
Ablakkeretbe építve
– Mikor tudta meg, hogy lehallgatják?
– ’89 decemberében derült ki. Csengett a telefon. Férfihang mondja románul: most vágtalak le a szekuról. Kivel beszélek? Amikor bemutatkoztunk, magyarra váltottunk: a tőszomszédunk unokaöccse volt a vonal túlsó végén, elmesélte, hogy van a telefonközpontban egy külön helyiség, csak állambiztonsági emberek által látogatott terem, ahol a megfigyelt vonalak közvetlenül a biztonsági szolgálathoz voltak bekötve, előfizetői név nélkül, csak számmal feliratozva. Ezekkel hallgatták le a megfigyeltek telefonbeszélgetéseit. A változás napjaiban ez a technikus azzal foglalatoskodott, hogy visszakötötte a vonalakat a civil központi rendszerbe, majd sorra tárcsázta ezeket a számokat, anélkül, hogy tudta volna, kiket is hív.
– Gondolom, ezzel még nem volt vége.
– Persze, hogy nem. Ez a technikus mondta, hogy akinek a készüléke be volt kötve a „különszobába”, annak valószínűleg a lakását is lehallgatták. Másnap el is jött hozzánk, és a nagyszobában az ablakkeretbe, a csatlakozóaljzatba építve megtalálta a lehallgatókészüléket. Ezt. Ez egy miniatűr adó-vevő, KGST-termék, lengyel gyártmány, s valamikor ’81-ben helyezhették ki… Húszméteres körzetből vesz, és kétszáz méteres körzetben ad le. Tehát amit a nagyon magasan fekvő, emeleti lakásban mondok, azt a ház előtt vesztegelő autóban könnyedén lehet „fogni” és magnóra rögzíteni.
– Húszméteres körzet, az nagyon sok.
– Ezzel még azt is hallották, amit a függőfolyosón beszélgettünk, nagy titokban. Azt ’89 decemberében értettem meg, hogy a belügynél dolgozó szomszédunk miért kezdett mindig nagyszobánk ablaka előtt fel és alá járni, amikor vendégeink jöttek, hosszan elmerült a háztetők látványában… Akkor vette fel, nyilván, a benti beszélgetést.
– Hogyan érintette a tény, hogy mindent lehallgattak?
– Amikor a szerelő kezében felnyílt a kis doboz, és megpillantottam a miniatűr berendezést, bele kellett fogódznom az ablakdeszkába, mert megroggyant a lábam. Hirtelen lepergett előttem minden, ami abban a szobában elhangzott vagy történt… A beszélgetéseink, a politikai vitáink. A szerelmeskedéseink. És elképzeltem, ahogy „a kék szemű fiúk” lehallgatás közben ezen röhincsélnek…
Tizenegyezer oldal
– Miért tartotta meg?
– Kevés tárgyi bizonyíték marad fenn egy diktatúráról. És akkor még nem volt a kezemben a papír, a megfigyelésemre vonatkozó belügyi parancs. Tíz nappal a fordulat után az új belügyi szerv tisztje csengetett az ajtómon, egy gépfegyvert szorongató katona kíséretében. Sajnálkozott, hogy milyen szörnyű dolgok estek meg, hogy a csak néhány napja elmúlt rendszerben lehallgatták az emberek magánéletét is… Majd kérte vissza a készüléket, hogy ők majd megsemmisítik. Kérdeztem, hogy az új belügyi szervezet a Securitate jogutódja? Isten őrizz, válaszolta. Ezt még a szeku szerelte föl, önök ennek nem tulajdonosai, tehát megtartom, feleltem. A tiszt elbizonytalanodott.Megcsóválta a fejét, és beírta a listájára, hogy a készülék elveszett...
– Mikor döntötte el, hogy kikéri a megfigyelési dossziéját?
– Amikor a volt férjem, máig jó barátom, Marius Tabacu és felesége, Koós Enikő kikérte kettejük összesen 11 ezer oldalas dossziéját.
– Mennyit?
– Jól hallotta: tizenegyezer. Ők ugyanis valóban ellenállók voltak. Sokféle akció ban vettek részt, őket többször bevitték, a házukat átkutatták. Szeretném hangsúlyozni, én nem voltam se hős, se ellenálló, előfordult, hogy valamely jogos harag miatt távol maradtam egy annál sokkal fontosabb tiltakozástól, ezt ma gyávaságnak érzem. Ezzel is szembe kell néznem, mert másképp nem törekedhet az ember az igazságra. Annyit tettem, mint sok erdélyi magyar értelmiségi: nem működtem együtt a szekuval, a hatóságokkal, nem azt írtam, amit folyton kértek. Dicsőítő verseket az Előre első oldalára például. Nem voltam hős, csak egy ellenzéki író. Akinek tudomásul kellett vennie, hogy ’83 és 90 között nem jelenhetett meg önálló kötete, csak gyerekverseiből, nem válthat munkahelyet, s hogy tíz évig nem kap útlevelet, nem hagyhatja el az országot… A dossziémban megtalálható a legtöbb, ezekre vonatkozó parancs. Még a megrágalmazásomra való is. Ordin de discreditare, ez a neve. És felbukkan ezekben olyan mondat is, amelyet csak engem ismerő barát vagy kolléga súghatott nekik.
– A volt férje miatt döntött úgy, hogy belenéz az iratokba?
– Igen, ő szólt, hogy megfigyeltként felbukkan a nevem a jelentésekben. Ekkor kikértem a magam anyagát: 1700 oldalra rúg, amit hazavihettem. De már az oldalszámozásból kiderült, hogy csak a töredékét kaptam kézhez. Ráadásul az ártalmatlanabb részét, hiszen a legfontosabb, a súlyosabb ügyeim – Désről való kitiltásom, a titkosszolgálat beszervezési kísérletei és hasonlók – nem voltak benne.
A legérdekesebbek a margóra ceruzával írt megjegyzések
– Mit érzett legelőször, amikor belelapozott?
– Kíváncsiságot és irtózatot. Tudni akartam, kik, miért és hogyan tették tönkre az életem első felét. Elszomorított az a végtelen cinizmus, ahogy minket láttak és láttattak.
– És amikor ez elmúlt?
– Leginkább a kapcsolataim érdekelték őket. A barátaim, a látogatók. Azt is leírták, hogy ebéd közben mit kérdez édesanyám Esterházy Pétertől, és hogy ő mit válaszol erre. Visszatérő motívum, hogy „nacionalista és soviniszta a magatartásom”, és persze „rendszerellenes”.
– Mit tartalmaz egy ilyen dosszié?
– Leginkább a tisztek jelentéseit a feletteseiknek, amelyeket a bizalmi embereikkel, az alkalmi vagy rendszeres besúgóikkal folytatott beszélgetéseik alapján állítottak össze. Valamint telefon- és lakáslehallgatási jegyzőkönyveket. A legérdekesebbek a margóra ceruzával írt megjegyzések – a szekusok egymásnak írtak így. De néha így számomra is felfedtek egy-egy besúgói álnevet.
A titkosszolgálattól az idősek otthonáig
– Kikre ismert rá a besúgók közül?
– Első pillantásra úgy tűnt, hogy a közelebbi barátaink közül egyet sem szerveztek be, ám később legalább három közeli ismerőst azonosítottam. Olyanokat, akiknek vélhetően nem volt beszervezési kartonjuk, mégis ilyen vagy olyan formában, de együttműködtek a titkosszolgálattal. Mindenki álnéven szerepel, a besúgók és a megfigyeltek is. Az Olimpia fedőnév alatt jelentett például egy ismerősöm, aki ma Kolozsváron öregotthont vezet, amelynek botrányos működéséről a sajtó is beszámolt.
– Felkereste a hölgyet?
– Dehogy. Többlepedőnyi jelentést írt rólam, hazug dolgokat adott a számba. De nem volt kedvem ezt közhírré tenni. Viszont más besúgók lebukása sem kavarta fel az állóvizet. A Könczei Csilla által leleplezett hírhedt erdélyi kritikust sem faggatja senki… A Magyar Művészeti Akadémia minden teketória nélkül tagjául fogadta.
– Miért nem kapta meg a dosszié többi részét?
– Könnyű arra hivatkozni, hogy elveszett a forradalom alatt. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy sok mindent őriznek még. Azokban az országokban, amelyekben nem tették közzé az ügynöklistát, nem nyitották meg a levéltárakat, a tárolt anyagot bármikor felhasználhatják politikai zsarolásra.
– Irodalmi szempontból fel lehetett dolgozni mindezt?
– Sok versemben ott a diktatúra nyoma, de csak nagyon áttételesen lehet minderről beszélni. Amit átél az ember, mindig benne lesz, mint egy vízjel, az életében és az írásaiban. De a tapasztalat csak akkor érdekes számomra, ha jelentésessé tud válni, ha valami egyetemest képes kifejezni.
– És a felejtés? Az segít?
– Nem lehet elfelejteni. Én a lehallgatókészüléket is dugdostam például. Attól tartottam, hogy egyszer majd bejönnek a lakásomba, és elviszik. De, tudja, van egy nagyszerű román közmondás: aki egyszer megégette a száját, az még a joghurtot is megfújja. Persze, Budapest, a kezdeti eufória, majd az időbeli távolság visszahozta az életkedvemet. De mégis, manapság minden – az egyeduralomra emlékeztető – legapróbb jelet, árnyalatot, minden indoklást és álcázott fenyegetést észre-, azaz eszembe veszek, érzékelek. Mert halálosan ismerős.
