Nem titok, kitől örökölte hangját: a YouTube-on ma is megtalálható az a régi videó, amelyen édesapjával, Ruben Flórezzel énekel criolloduettet. Ez a perui tengerparti vidék gitárkísérettel – a videón Juan Diegóéval – előadott dalainak elnevezése: napfényes, szívet-lelket gyönyörködtető muzsika.
Flórez budapesti fellépését minden bizonnyal roppant nehézzé tette, hogy az operaénekes imádott édesapja mindössze két héttel ezelőtt hunyt el. Hogy ifjabbik Flórez ennek ellenére színpadra állt, jól mutatja határtalan művészi alázatát, aminek bizonyítására extrém teljesítményekre is képes. A New York-i Metropolitan Opera világszerte sugárzott élő közvetítésére például pillanatokkal a kezdés előtt, fia, Leandro születése után harminc perccel esett be, hogy 36 órás ébrenlét után is elkápráztassa csodálóit.
Budapestre rá adásul megfázással küszködve érkezett, amit töredelmesen meg is vallott, így a hallgatóság egy alaposan átvariált műsort hallhatott tőle. Azért panaszra szemernyi oka sem volt: nem ismerek túl sok embert, akinek nehezére esne végtelenítve hallgatni Flórez emblematikus, az est során kétszer is elhangzó számát, az Una furtiva lagrima kezdetű áriát Donizetti Szerelmi bájitalából.
Na, a budapesti közönségnek nincs szüksége bájitalra ahhoz, hogy Flórez lábai előtt heverjen. Már attól felmorajlik a nézőtér, hogy megszólalnak az ária kezdőhangjai a hárfán. Flórez hangja törékenyebb, halkabb a megszokottnál, no de ilyen állapotban az is csoda, hogy lemondott fellépéseikről híres-hírhedt kollégáival ellentétben bevállalja a koncertet.
A perui vérbeli komikus: nemrég a bécsi Staatsoper Don Pasqualéja előtt filmezték le sminkelés közben, de ez mit sem csorbít férfiúi erényein. Az egyébként remek, bár néha sajátos megoldásokkal dolgozó Christopher Franklin karmesterrel olyanok, akár két jól összeszokott színész: egymás arcizmának rezdüléséből is értik egymást, s rátromfolnak a másik poénjaira. Előnyt kovácsolnak a bakikból: az öltözőben maradt kottától a későn érkező énekesig több geget is láthatunk. Minden húzás bejön: az utolsó sorok egyikéből még egy „viva el Peru” bekiabálás is érkezik az egyik műsorszám után.
Offenbach Szép Helénájának részlete alatt egy almával mókázik, váratlan szüneteket tart, a nézők pedig lelkendeznek.Mivel a koncert a Magyar Állami Operaház Faust-fesztiváljának záróeseménye, kapunk egy kis különlegességet is: Flórez előttünk adja elő életében először a Salut, demeure chaste et pure kezdetű áriát Gounoud Faustjából. A vége? Álló ováció.
A tiszteletére rendezett fogadáson is megjelenik, pedig láthatóan sápadt. Noha négy éve is már, hogy itt járt, ismerősként üdvözöl. Nem éppen ok nélkül: nem gyakran sokkolnak úgy újságírót, ahogyan akkor Flórez engem. Beszélgetésünk közben elmagyarázta, hogy a Kodály-módszerrel tanult, és minden vágya, hogy néhány igazi magyar népdalt hallhasson, én pedig alkalmasnak látszom a feladatra.
Ő sem izgulhatott jobban első operaszerepében (I capuleti e IMontecchi), mint én, miközben többszöri határozott kérésére előálltam az A csitári hegyek alatt című dal meglehetősen sajátos előadásával. Becsületére legyen mondva, viszonozta erőfeszítéseimet: ő maga eldalolta akkori legújabb, El Palmero című szerzeményét. Merthogy az éneklés mellett komponál is, sőt akkor sem jön zavarba, ha karmesteri pálcát nyomnak a kezébe. Igaz, a keddi koncertet elnézve akkor is menthetetlenül szerelmes lenne belé a közönség, ha másodfokú egyenleteket oldana meg a színpadon éneklés helyett.
