Szerencse kell, de a poklot így se ússzuk meg

– Igaz, hogy hajnali négykor kezd dolgozni?

– Igaz. Szerencsés vagyok, mert nem nagy az alvásigényem.

– Beszélne az írási technikájáról?

– Ha látná a dolgozószobámat, szerintem bolondnak nézne! Mindenhol jegyzetek vannak. Az események láncolata, táblázatok, hogy lássam merre is halad a cselekmény. A könyveim cselekménye általában elég bonyolult. Sok a szereplő, sok benne a tudományos utalás, a kódok és – ha jól végzem a dolgom – akkor fordulatok és csavarok is vannak a történetben. Pontos tervek kellenek és azután maga

az írás, legalábbis az én esetemben, próba szerencse alapon működik:

minden fejezetet több változatban is megírok, aztán eldöntöm, melyik működik a legjobban. Az Inferno minden egyes oldalára jut tíz másik, amit aztán elvetettem.

– Van valaki, akinek még azelőtt megmutatja a munkáját, mielőtt elküldené az első változatot a szerkesztőjének?

– Hogyne. A feleségem a legőszintébb kritikusom.

– Mennyi a közös önben és Robert Langdonban?

– Robert Langdon

sokkal menőbb, mint én vagyok,

sokkal bátrabb, de mindkettőnket érdekelnek a kódok, a szimbólumok, a történelem, a vallások. A kíváncsiság, az intellektuális érdeklődés közös bennünk. Ugyanakkor Langdon ránéz egy híres festményre és egyből elkezdi mesélni róla. Csak úgy, fejből, nekem viszont öt napba telt, míg ezt a bekezdést leírtam.

– Langdont Tom Hanks alakítja, immár harmadik alkalommal. Ilyennek képzelte, amikor még csak papíron létezett a karakter?

– Egyetlen színész sem lesz pontosan olyan Langdon, mint amilyet az ember a fejében elképzel, de hatalmas megtiszteltetés volt, hogy Tom Hanks elfogadta a szerepet. A valóságban is megvan benne az az intellektuális érdeklődés, ami aztán a játékán is meglátszik.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

– Művei történelmi tények és fikció keveréke.

– Pontosabban a regények, a filmek is a fikció termékei, Robert Langdon nem létezik... Persze, Firenzében van, ami ugye létezik, és igen, az Ötszázak terme is létezik, ahogyan a Cerca Trova is ott van a festményen. Az írás remek eszköz arra, hogy párbeszédet teremtsek.

– Amikor dolgozik egy regényen, vegyük példának az Angyalok és Démonokat, amely a Vatikánban játszódik, odament, kutatásokat végzett, ellátogatott a földalatti járatokba. Volt bárki, aki gyanakodva megkérdezte, hogy mégis mit csinál itt?

– Elképesztően szerencsés voltam, hogy az Angyalok és Démonok írásakor ennyi mindenre engedélyt kaptam. Kétlem, hogy ma is megkapnám őket. Meglepett, hogy mennyi vitát kavartak a könyveim. Olyan családban nőttem fel, ahol szabad volt a vallásról kérdezni. A vallásnak egy ellensége van, az apátia. Amikor az emberek közömbösekké válnak a vallással szemben.

A könyveim – legalábbis remélem – súlyos kérdéseket feszegetnek,

és gondolkodásra késztetik az embereket a vallásról, arról, hogy miért hiszik azt, amit hisznek. És eközben a hitük gyakran megerősödik, vagy legalább jobban megértik azt. Nem hinném, hogy a regényeim tényleg ördögtől valóak, ahogy sokan állítják. Vannak olyan egyházi emberek persze, akik szerint el vagyok tévedve, hazugságokat írok. Ugyanakkor sok olyan csodás beszélgetésem is volt katolikus apácákkal a Da Vinci-kód után, amelyben megköszönték, hogy felismertem a Szent Család jelentőségét, hogy mit jelent az, amikor ők, mint apácák Jézus Krisztusnak szentelik az életüket és mégis másodrendű polgárok a saját egyházukban. Nem misézhetnek, nem áldoztathatnak. Megköszönték, hogy erre rámutattam. Minden érmének két oldala van.

– Az Inferno Dante Isteni színjátékát veszi alapul.

– Középiskolában tanultam olaszul. Ott olvastuk Dante Poklának egy nagyon leegyszerűsített változatát. A cél a nyelvtanulás volt, de egy klasszikust olvastunk. Emlékszem, hogy bár nem értettem mindent, mégis rácsodálkoztam, hogy milyen modern képet alkotott a Pokolról. 1300-ban kezdte írni és mégis modernnek hatott. A főiskolán aztán újra elolvastam, számos új fordítást megismertem.

Mivel elég sokat írok vallásról, jó ideje tudtam, hogy

Dante pokolképe pontosan olyan, mint a mai világé.

A Biblia nem sokat mond a pokolról, van némi utalás az alvilágra, meg égő tűzre, de nagyjából ennyi. Ott a görög mitológia, mely ad némi támpontot a pokol szerkezetét illetően, de Dante érkezéséig nem volt ilyen részletes, pontos, életszerű leírásunk a pokolról, amely mára már belénk ívódott. Sőt, az egyház is azt mondja: oda fogsz kerülni, ha nem hallgatsz ránk! Egyre jobban vonzott, hogy Dante Pokláról írjak, csak beletelt némi időbe, míg rájöttem hogyan. Az Inferno megírása végül hat évbe telt.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

– Az Inferno lezárása sokkal pesszimistább, mint a korábbiaké. A felvetett kérdés, a túlnépesedés évtizedek óta probléma. Érdekes, ahogy mindezt Dante világához kötötte.

– Nem hiszem, hogy a pesszimista szó megfelelő, szerintem inkább realisztikus. A világ bonyolult, a gondjaink is azok, és nem jön a lovag páncélban, hogy mindent rendbe hozzon nekünk. Ugyanakkor, a történeteimben a nagyon régi és a nagyon új egyszerre van jelen bennük. A Vatikán és az antianyag, a noetika és a szabadkőművesség. Az Infernóban pedig ott van Dante pokla, a genetika és a túlnépesedés. Ahhoz, hogy összekössem Dantét a modern világgal olyan főgonoszra volt szükségem, aki nem történelemként tekint Dante poklára, hanem próféciaként.

– Sokat foglalkozik a vallással, történelemmel, mesékkel, legendákkal. Megkísértette valaha bármelyik?

– Mindannyian hinni akarunk valamiben.

Az összeesküvés-elméletek és a vallások azonos tőről fakadnak.

Nem szeretjük azt hinni, hogy az élet véletlenszerű. Szeretünk hinni abban, hogy valaki tartja azt a kormánykereket. Hogy létezik valami kontroll. Hogy mindennek, ami megtörténik, különösen a rossz dolgoknak, van valami oka. Hogy a dolgok nem véletlenszerűek.

Gyerekkoromban meghalt az egyik barátom. Kilencéves volt. Elmentünk a templomba a temetésre és a pap azt mondta, hogy ez volt Isten rendelése, és én jobban éreztem magam attól, hogy kaptam valamiféle magyarázatot. Később persze, úgy egy hét múlva, dühös lettem. Miféle Isten rendel el olyat, hogy meghaljon egy kilencéves?! Én ezt nem értem! Hinni akarjuk, hogy Isten irányítja a dolgokat, ugyanakkor, ha valami rossz történik, akkor azt kérdezzük miféle Jóisten ez? Igazi paradoxon ez az emberi elmének. Logikusnak lenni, megkérdőjelezni dolgokat, ugyanakkor, hinni egy felsőbb hatalomban... Ez is abba a szürke zónába tartozik, amiről írni szeretek.