Nyilván magában elmondott már mindenki minden érvet és ellenérvet. Hogy a zene nem verseny. Igaz. De az esti koncert mégis versenyhez hasonló helyzet, a szólistának kevés ideje van, hogy magára fordítsa a közönség figyelmét, és ha valamit elront egy ötperces tétel elején, már nagyon nehéz dolga van megtalálni a fejsze nyelét. Pláne a fejszét.
Akkor meg miért is ne szokhatnák mindezt olyan hamar, amilyen hamar csak lehet. Piciként, tiniként, de akár húszévesen. Most már azt is tudjuk, hogy a szervezők tényleg megpróbálnak utóéletet is biztosítani a versenyzőknek, előkerülnek saját szervezésű koncerteken, vagy vendégfellépőként, akár világhíres előadók mellett is.
Nem verseny, de ezt a zsűri is tudja, aki figyeli a félmondatokat, észreveheti, hogy időnként mást keresnek a kész zenészek is: Szenthelyi Miklós azt mondja, tartsd tiszteletben a zeneszerző hangjegyeit, Kesselyák Gergely meg azt, hogy te vagy az, akiért ez a műsor létrejött. Ráadásul mindkettőnek igaza van.
Jó helyen kapirgálnak a Virtuózok készítői, amikor a tévés tehetségkutatók elemeit forgatják vissza „valami értelmesbe", és az elemek működnek is, öt perc után a néző már benne van a történetekben, véleményez vagy átadja a véleményezés jogát, egyetért, vagy nyöszörög, hiszen hamis volt, miért jutott tovább. A zsűri érezhetően nem csak a pillanatból dolgozik, nem is lehet teljesen elfogulatlan és információmentes, van, hogy ismeri a növendékeket, egy iskolába járnak, csak az egyik tanítani, a másik tanulni. De harcolnak, hogy szavakkal is megfogalmazzák, ki miért megy tovább vagy marad otthon. Ha bölcsen megállapítjuk: nem a szavak emberei, ne felejtsük, hogy közülük hárman (vagy négyen) nem is annak készültek, inkább a szavakon túli vagy kívüli közlésre.
