A kamaratárlaton láthatók a mutatóba megmaradt, szépen restaurált – és utángyártásra láthatóan alkalmas – székek és kandeláberek, az újraalkotott, a Thék Endre-félére a megszólalásig hasonló fa falburkolat és az eredetieket idéző drapériák. Ez a látványvilág kétségkívül drámai ellentétben áll a hatvanas évek „szögletességével”, a pompás stukkók és aranycirádák helyébe állított márvány-fém-kortárs plasztika együttesekkel.
A kérdés csak az, hogy lehet-e, sőt, kell-e igazságot tenni a különféle korok építészeti kánonja között, jogos-e olyan döntést hozni, amely egy valaha voltat értékesebbnek, nagyobb létjogosultságúnak mutat a most létezőnél. Az ízlés persze lényegénél fogva szubjektív dolog, de sajátos helyzet, hogy egy politikai garnitúra esztétikai ítélete egy kiemelkedő jelentőségű történelmi épületegyüttes különböző létállapotai tekintetében állít fel osztálysorrendet. Az Orbán-kormány pedig most éppen ezt teszi: néhány köztisztviselő és politikus döntötte el, hogy az 1890-es évek előbbrevaló az 1960-asoknál, a régi „szebb”, avagy értékesebb volt, mint az új. Az újat lerombolják, a maradéktalanul elpusztult régit pedig újraalkotják.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
A kormányzati retorikában a Budavári Palota hatvanas évekbeli tereit rendszeresen az avítt, csúf, szocreál jelzőkkel festik le. Ez utóbbi önmagában is hamis állítás, hiszen mire 1960 elején megszületett a döntés a díszteremsorok és a lakóterek kulturális intézményekké való alakításáról, Magyarország már olyannyira maga mögött tudta a sztálini elveket követő stílust, hogy az építészszakma a létezéséről sem szívesen vett tudomást. Az avíttság vagy a csúfság már más kérdés. Aki ma megáll például az Oroszlános udvarban és felnéz a Magyar Nemzeti Galéria hátsó homlokzatára, látja: az ablakok például elöregedtek, osztatlan üvegük ebben a történelmi környezetben zavaró. Egy ablakcserére mindenképp megérett tehát a palotaegyüttes – és ami azt illeti, már ez is több százmilliós tétel lenne.
A városi legenda szerint a kormány által életre hívott Hauszmann bizottság egyik ülésén felhívták L. Simon László figyelmét, hogy egyszer talán érdemes lenne a jelen kialakítás értékeire nyitott szemmel végigjárnia a palotát, megnézve mondjuk a Budapesti Történeti Múzeum márvány lépcsősorát. Hónapokkal később, amikor szóba került, figyelnek-e egyáltalán a döntéshozók a bizottságban elhangzó érvekre, az akkori államtitkár így felelt: „Hogyne. Elmentem a BTM-be, megnéztem a lépcsősort. Valóban értékes. Nagyon fogom sajnálni, amikor majd lebontjuk.”
A BTM-ben ma már, ha a lépcső lebontása nem is, de az egykori Szent István terem újraalkotása megkezdődött. A Metszettárat – ez működött az utóbbi fél évszázadban a megsemmisült terem helyén – elköltöztették, a Tabán felőli homlokzaton pedig látni a megkezdett falkutatás nyomait. A háború után Hauszmannétól eltérő ablakkiosztást alakítottak itt ki, öt ablak nyílik ott, ahol eredetileg három volt. A Szent István-terem visszaépítése érdekében az egész falat át kell tehát szabni.
– Nézzük meg alaposan a BTM előterét – javasolja Lővei Pál művészettörténész, műemlékvédelmi szakember, és körbemutat az épületrészben, amely minden ízében a hatvanas évek eleji tervezők – Kékesi László építész és a belsőépítészek, Domokos Géza és Németh István – munkája. Hauszmann keze nyomát nem őrzi itt más, csak valamennyire az udvari homlokzaton megmaradt kapu. A vörösmárvány padló és a magasba szökkenő, sárgás süttői mészkővel burkolt pillérek, Kiss Kovács Gyulának a régészek munkáját idéző, az egész mennyezetet befedő gipszplasztikája és a világítást szolgáló csurgatott üvegprizmák olyan látványvilágot alkotnak, amely szinte beszippantja a látogatót a belső, múzeumi térbe. Ott pedig a már említett márvány lépcsősor emeli a tekintetét. A kompozíciónak szerves része a vörös mészkő és a szürke márvány, ahogy a bronz- és a mahagóni furnér is.
 |
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
– Kiváló anyagokból, a korban kivételes iparosmunkával készült itt minden. Ez volt a korszak egyik legreprezentatívabb építkezése, a kultúra fellegvárát akarták itt megteremteni. Láthatóan afféle kirakatnak szánták, minden elemére odafigyeltek – mutat Lővei Pál egy beépített fűtőtestet: a lépcsőházhoz illeszkedő márvány takarja, a táblákat míves bronzcsapok tartják.
A kultúra fellegvára mintegy negyedszázadon át épült az egykori királyi palotában. A hatvanas évek végén nyílt meg a BTM, a hetvenesek közepén a Nemzeti Galéria, majd az északi szárnyban a Munkásmozgalmi Múzeum, végül pedig, 1985-ben az Országos Széchényi Könyvtár. Ennek tudható be, hogy a térszerkezet eredeti megoldásaiból sok minden eleve nem működött. A BTM középkori pincéiből az elképzelések szerint például egy csigalépcsőn közvetlenül a galéria gótikus kiállítására lehetett volna átmenni, de az építkezés csúszása miatt az átjárót sosem nyitották meg.
Mindennek ellenére a Hidasi Lajos főépítész vezetésével dolgozó tervezőcsapatnak mindvégig sikerült „stílusban tartania” az épületrészeket. Ha ezeket a jeleket kutatva járjuk végig a hatalmas épületcsoportot, lépten-nyomon rácsodálkozhatunk az egységes, viszsza-visszaköszönő elemekre.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
A legszembetűnőbb a márvány következetes használata: a hazai, tardosi vörös mészkövet külföldről vásárolt, más árnyalatú anyaggal vegyítették az építészek. Kivéve az egykori Munkásmozgalmi Múzeumban, ahol a vörösnek könnyen magyarázható ideológiai szerep is jutott. Ennél azonban komolyabb előzményekhez is nyúlhatott Kéry Zoltán építész és Mózer Pál belsőépítész: Bizánc vagy épp a harmincas-negyvenes években Magyarországon népszerű római iskola mellett az esztergomi Bakócz-kápolna is eszükbe juthatott, amelynek kutatása épp az ötvenes évek vége felé ért fordulóponthoz. Azóta pedig az is kiderült – mondja Lővei Pál –, hogy a III. Béla alatt ugyancsak Esztergomban felépült Szent Adalbert-székesegyház páratlanul gazdag volt vörös márvány díszítésekben. A bíbor aula a grandiózus lépcsősorral első látásra persze a legkevésbé sem múzeumra emlékeztet – de legutóbb éppen az El Kazovszkij-kiállítás igazolta, hogy kellő innovációval alkalmas kiállítótérré alakítható.
Az Országos Széchényi Könyvtárban épp ellenkezőleg, a halvány szürke az uralkodó szín: elképzelhető, hogy a főlépcsősoron még felfedezhető Hauszmann-féle fehér márványra utalt ezzel vissza Havassy Pál és a belsőépítész, Lőrinczi Edit. Szemközt, a Magyar Nemzeti Galériában pedig mintha a másik három enteriőr összegzését nyújtották volna a tervezők, Tiry György és Németh István.
Visszaköszön a vörös, a homokszín és a szürke, a tér hol kitágul, hol összeszűkül, a hangsúlyos lépcsősorokra előbb egy különleges mennyezetkiképzésű terem, majd a levegős és elegáns kupolatér fűződik fel, amelynek többszínű mintás márványpadlója mintegy tükrözi a prizmákon át beáramló fényt.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Az anyaghasználat mellett a formák is egységesek az egész palotaegyüttesben. Mindenütt felbukkannak a bronz kapunyitók, az egyforma kilincsek és lámpák – ezek formáját követik a felülvilágítók is –, az egyedi kiképzésű, de egymást idéző liftek, sőt a feliratok is ugyanazzal a betűtípussal készültek mindenhol. Történetesen azzal, amely a kettes metrónak is jellegzetessége volt, de mára nyomtalanul eltűnt az állomásokról.
– Nem kétséges, hogy a mai építészek és műemlékvédők nem hoznák meg azt a döntést, amelyet ötvenes évekbeli elődeik meghoztak – erősíti meg Lővei Pál, amikor a BTM kiállításán a palota háborús romjait mutató fényképeket szemléljük. A maiak bizonyára a helyreállítható épületrészek hauszmanni formában történő rekonstrukciója mellett döntenének. De az is tagadhatatlan, hogy az a palota elpusztult, és ami fél évszázada létezik a helyén, jelentős építészeti értéket képvisel. Ahogy Lővei Pál fogalmaz: ma már ez a műemlék.
Vár állottt...
MAGYAR NEMZETI GALÉRIA. A galéria ma a Hauszmann-féle palota dunai szárnyában működik, amely első emeletén adott otthont a több száz méter hosszú, fényűző díszteremsornak. Az északi szárny lényegében a délebbi másolata, ez utóbbi a Mária Terézia idején épült palota átépítése révén született meg. Az északi részben volt a bálterem és a nagy büfécsarnok, a déliben a trónterem és a szalonok sora. A kettő között az úgynevezett Habsburg terem, amelybe a díszudvarról kétkarú lépcső vezetett fel: ennek helyén van ma a múzeum kupolacsarnoka. A kupolát a hatvanas évekre teljesen újraalkották, valamelyest a helyét is megváltoztatták. Ma már a galéria része az egykori Munkásmozgalmi Múzeum is (A épület). Ez javarészt hatvanas évekbeli alkotás, lényegesen nagyobb a helyén állt hauszmanni kocsibejárónál és a hozzá kapcsolódó tereknél. A galéria egyetlen részében ismerhető fel a korábbi térforma: a trónteremben, amely ma a gótikus szárnyasoltárok kiállítóterme. A hajdani Várkápolnát például födém osztja ketté.
BUDAPESTI TÖRTÉNETI MÚZEUM. A BTM az egykori uralkodói és egyéb lakosztályok helyén jött létre, azonban számos helyen a főfalai sem egyeznek meg a hauszmanni palota architektúrájával. Pincéiben múzeumi kiállításként tekinthetők meg a középkori királyi palota javarészt alagsori helyiségei. Ennek az épületnek az első emeletére, az uralkodói lakosztályokhoz vezetett a király lépcsője, nagyjából ott, ahol ma a múzeum hivatali melléklépcsőháza nyílik. A királyi és az egyéb lakosztályok között helyezkedett el a Szent István-terem: szürke márványkandallója és kárpitjai mellett az Árpád-ház történetét felelevenítő festmények, valamint a Zsolnay-kerámia királyportrék tették híressé. A kormány rekonstrukciós programjában a palotán belül ennek helyreállítása lesz az első lépés.
ORSZÁGOS SZÉCHÉNYI KÖNYVTÁR. Az épület teljes egészében XIX. század végi alkotás, főhercegi, vendég-uralkodói lakosztályoknak adott otthont, majd Horthy Miklós élt benne családjával. Híres látnivalója volt az épületnek a Hunyadi-terem, valamint az Erzsébet királyné emlékmúzeum. Itt őrizték a koronát és az uralkodói jelvényeket is. A hetvenes-nyolcvanas években a palotaszárny két udvarát a nemzeti könyvtár vasbeton raktáraival és olvasótermeivel építették be. A legutóbbi hírek szerint – vélhetően az irdatlan költségek miatt – ezt az intézményt mégsem akarják innen elköltöztetni.
FŐŐRSÉG. Az épület a Mátyás-kúttal szemközt, a palota és a XIX. század közepi istálló között, a Tabánra néző oldalon helyezkedett el. A palotaőrség hivatala és pihenőhelye volt, az egység tagjai pedig elsősorban vasár- és ünnepnapokon délben bemutatott díszes őrségváltásukról voltak nevezetesek. A főőrség Hauszmann által emelt házát a hetvenes évek elején bontották le. A visszaépítés után látogatóközpontnak és az őrség múzeumának szánják. LOVARDA. A Szent György téri istálló és lovarda funkciójának kettéválasztására építette meg Hauszmann a neo-reneszánsz lovardát, amely a tér szintjénél lejjebb, a hegyoldalban kapott helyet – a Stöckl-lépcsőn keresztül lehetett megközelíteni. A száz lóra méretezett épület leglátványosabb eleme a lovaglótér pompás fatetőzete volt, amely Thék Endre gyárában készült. A pazar kivitele miatt a kortársak által „pompás lópalotának” tartott építmény súlyosan megrongálódott az ostromban, és még az ötvenes évek elején lebontották. A rekonstrukció után lovardának és rendezvénytérnek szánják.
