Napozó dánok, méla magyarok

Iselin C. Hermann: Már gyerekként tudtam, hogy valamilyen formában művészettel szeretnék foglalkozni. Artistaiskolába mentem Párizsba: a cirkuszt és a színházat szerettem volna ötvözni. Aztán hazatértem Dániába, színészként dolgoztam, majd jelentkeztem rendezőnek, de nem vettek fel. Beiratkoztam a skandináv irodalom szakra, majd szerkesztő voltam húsz évig egy rangos kiadónál. Ekkor voltam készen, 38 évesen, hogy megírjam az első könyvemet. Tizenhét nyelvre fordították le eddig.

Kerékgyártó István: Annyiban hasonló az én történetem is, hogy későn, csak 48 évesen kezdtem el írni. Jogot tanultam, majd filozófiát. Tíz évig filozófiatörténetet tanítottam a jogi egyetemen. A rendszerváltáskor elkezdett izgatni az új világ, a kapitalizmus. Elővettem a jogi diplomám, és egy barátommal megalapítottuk Magyarország egyik első privatizációs tanácsadó cégét.

Iselin C. Hermann: Ez tudatos váltás volt? Miért?

Korponai Tamás

Kerékgyártó István: Igen, mert ekkor jöttem rá, hogy filozófiatörténetet taníthatok, de jelentős filozófus nem leszek. Az első világom a tudásé volt, ezzel pedig bekerültem a pénz világába. Később nagyvállalatok tulajdonosai lettünk a barátaimmal. Csakhogy ha egy cég működik, az megint unalmas lesz. Szólt egy volt tanítványom, hogy a médiahatóság keres főigazgatót. Megnyertem a pályázatot. Ez a hatalom világa volt, ami nagyon izgalmas tud lenni egy negyven körüli férfinak. Egy évig csináltam a szocialistákkal, egy évig az első Orbán-kormány alatt. Csakhogy volt felettem egy testület is, ami olyan döntéseket hozott, amikkel nem értettem egyet, de nem tudtam megakadályozni. Lemondtam, és olyan prózát kezdtem írni, amelyek az általam megélt világokból táplálkozott.

Magazin: A színház közös pont. Iselin onnan indult, önnek meg két darabját is játsszák.

Iselin C. Hermann: A darabjai eleve színpadra készültek, vagy a regényeit adaptálták?

Kerékgyártó István: Bonyolultabb a helyzet. Amikor a Rükverc című regényemen dolgoztam, Máté Gábor megkérdezte, hogy mit írok éppen. Mondtam, hogy mai témát, elkérte a szöveget, és még abban az évben bemutatta darabként a Katona József Színház. Ezen felbuzdulva írtam egy darabot, amiben egy mai miniszter és egy államtitkár is szerepel, és nem túl pozitív színben. Úgy láttam, tartottak ettől a magyar színházak. Megírtam hát regényben, ez a Hurok. Olvasták Németországban, és kértek, hogy dolgozzam át darabbá. Nem tudták, hogy ez már létezik. Volt egy regényem, amiből készült színdarab, és volt egy színdarab, amiből regény.

Iselin C. Hermann: És mik leszünk, ha nagyok leszünk?

Kerékgyártó István: Egy hete pont kérdezték tőlem egy író­-olvasó találkozón. Hát én sokkal jobban érzem magam ebben, mint bármelyik korábbi világomban. És ön?

Iselin C. Hermann: Néha hiányzik a szerkesztés. Tervezem is, hogy összeállítok egy nagyobb antológiát: dán és külföldi szerzőket kérek fel, hogy meséljenek Dánia titkos zugairól.

Kerékgyártó István: Ha jól tudom, különösen érdeklődik Magyarország iránt.

Iselin C. Hermann: Hét vagy nyolc alkalommal jártam már itt – hogy is mondjam? –, mindig éreztem egyfajta melankóliát, ami büszkeséggel vegyül. S ez itt nem ellentmondás. Magyarország valaha nagy és erős volt. Összezsugorodott, sok veszteséget élt meg. Ezt nagyon érdekesnek találom. Azt szeretném kutatni, hogy ezek az érzések, hogy jelennek meg ma a hétköznapokban. És ön hogy kapcsolódik Dániához?

Kerékgyártó István: 1976-ban autóstoppal bejártam a négy skandináv országot. Az NDK-ból keltem át a komppal, az első nyugati élményem Koppenhága volt. A dánok a mediterrán skandinávok. Koppenhága központjában gyönyörű nők jöttek ki ebédszünetben, pucérra vetkőztek, kifeküdtek a fűbe napozni, aztán visszavették a kosztümöt és a cipőt, és mentek vissza a bankba.

Iselin C. Hermann: Szerencse, hogy nyáron jött, mert télen nem veszik le a ruhát, kivéve engem, én téli napozó vagyok. Árulja el, a megfigyelésem a magyarok melankóliájáról és a büszkeségéről helytálló?

Kerékgyártó István: Szerintem van benne valami. A politikusaink mindig gondoskodnak róla, hogy legyen okunk a melankóliára.

Iselin C. Hermann: Ez az érzés a néplélek része is?

Kerékgyártó István: Talán igen, de mindig is volt ebben az országban egy városi intelligencia, amelyre a melankólia inkább volt jellemző, mint teszem azt a vidéki önelégült, gőgös, és persze parlagi nemességre. Ez az urbánus-népies szakadás ma is megvan.

Magazin: Iselin azt nyilatkozta, hogy a karaktereket a beszédstílusukból építi fel, önnek is a nyelv a legfontosabb a munkájában?

Iselin C. Hermann: A magyar fordítóm, Kertész Judit a kedvencem, mert ismer engem, barátok vagyunk. Sajnos egyáltalán nem beszélem a nyelvet, nem tudom megítélni, milyen a végeredmény. A fordításnak más vetületei is vannak. Az Expressz ajánlott! című regényem egy férfi és egy nő levelezése. Ahogy lenni szokott, szerelmük egyre testibbé válik. A nő két nagyon erotikus levelet ír, ami az angol fordításból eltűnt. Telefonon érdeklődtem utánuk a londoni kiadónál.

– Ó, Ms. Hermann, azok olyan mocskosak – így ők. – Lehet, hogy mocskosak, de humorosak is – válaszoltam. – Akkor van egy kis különbség az angol és a dán humor között – jött a riposzt. Minden kultúrában máshol húzódnak a határok, amik még beleférnek a keretekbe.

Kerékgyártó István: Nekem a stuttgarti Hurok bemutatója kapcsán volt hasonló élményem. Nagyon durva nyelven beszélnek egymással a szereplők, még a politikusok is. Egyébként, érdekes, hogy a német anális káromkodó, a magyar pedig genitális. Ezeket a fordításban most megkapták a németek is, amit Bagossy László, a rendező is bevállalt. Rettegett a színigazgató asszony, hogy a nézők ott hagyják majd menet közben. Ehelyett a három előadáson, amit láttam, dobogtak, tapsoltak, bravóztak. Az első után azt mondta az igazgató, hogy ez csak a premierközönség, de holnap jönnek a szakszervezeti bérletesek, ők felháborodnak. Először meg is lepődtek, de aztán nagyon is tetszett nekik. Lehet, hogy a kiadók és az igazgatók rosszul mérik fel a közönséget?