A Szovjetunió történetével foglalkozó kézikönyvekben gyakran megfogalmazódik az a kézenfekvő paradigma, amelyet marxi tévedésnek hívhatunk. Nevezetesen az, hogy a német filozófus által vizionált forradalom nem egy fejlett kapitalista társadalomban tört ki, hanem a paraszti jellegű Oroszországban.
Ám itt sokszor elejtik a történet kutatói a fonalat, s nem teszik fel a kérdést, mi történt a fejlett nyugat-európai polgári társadalmakban létező és működő kommunista pártokkal.
Az országos levéltár tudós munkatársa, Simon István voltaképpen erre keresi a választ. Vizsgálódása során nem felejti el, hogy a nemzetközi kommunista mozgalom a hatalmi tömbök határait átlépő jelenség volt, amelyben a keleti és a nyugati pártok kölcsönös oda-vissza hatásban működtek. Simon előző kötetében a szociáldemokrata utat vizsgálta, elsősorban az MSZMP és a nyugat-európai szocdem kapcsolatok tükrében. Kádár és Schmidt, mondhatnánk erre. Bizony, a matuzsálemi kort megért német kancellár nem csupán a víziókat nem kedvelő, a sok konzervatív által is magasztalt államférfi volt, hanem a magyar pártvezetőt is sokszor méltató politikus.
Mint közismert, a német szociáldemokraták Bad Godesbergben tették meg a végső lépést a parlamentáris polgári demokráciába való beilleszkedés útján. Mit tettek viszont Nyugat- Európa olyan hagyományosan erős kommunista pártjai, mint az olasz, a francia vagy a spanyol alakulat? Az ő válaszuk az eurokommunizmus, vagyis a parlamentáris út elfogadása és az ennek révén megvalósítani remélt radikális reformpolitika volt. Simon István kötetében főként az olasz párt helyzetét elemzi, bő teret szentelve az 1972-től 1984-ig főtitkári posztot betöltő Enrico Berlinguer személyiségének.
