Nagyvilági remeték

Amerikába 1965-ben látogatott először a manchesteri kvintett, és olyan átütő sikert aratott, hogy ­Ohióban és Kaliforniában is több tízezer ember előtt lépett fel, sőt fél évszázada a Herman’s Hermits lemezei keltek el a legnagyobb példányszámban a tengerentúlon. A turné során Tom Parker ezredes azzal hívta fel Noone-t, hogy Elvis ­Presley szívesen látja a fiúkat, majd a kétórás látogatás során a „király” ekképpen indokolta az invitálást: találkozni akart azzal az öt emberrel, aki több korongot ad el az Államokban, mint ő.

Minimum kilenc volt az az öt, mert akkoriban már a Beatles is ­Elvis előtt járt. A kis kölyökként angol televíziós szappanoperában ­szereplő Noone zenekarát pedig nyugodt szívvel lehetett egy lapon emlegetni a mesés liverpooli négyessel, elvégre 1965-ben és 1966-ban refrénszerűen hangzott el vagy került nyomtatásba a Big Three megállapítás, s a nagy hármashoz a Beatlest, a Rol­ling Stonest, valamint a Herman’s Hermitset sorolták. Az együttes felvételeiből több mint 60 milliót értékesítettek a föld kerekén, miközben Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban a rajongott csoport összesen tizennégy kislemeze és hét albuma vált aranylemezzé.

Noone amúgy nem akarta megváltani a világot. „Ez csupán show-biznisz. Ha néha mosolyt csalsz az emberek arcára, már megtetted a magadét” – hangoztatta. Ars poeticájának megfelelően rendszerint könnyed, fülbemászó dalokat tűzött műsorra, gondosan ­kiválasztva mások számait. Ahogyan az I’m ­into Something Goodot a brooklyni énekesnőtől, Earl Jeantől (illetve a Goffin, King szerzőpártól), úgy a Wonderful Worldot Sam Cooke-tól, a Dandyt Ray Daviestől, a Silhouettest a New York-i Rays énekegyüttestől, a Something Is Happeninget az olasz Riccardo del Turcótól vette át. Nem volt saját kompozíció a Can’t You Hear My Heartbeat, a Just a Little Bit Better vagy a Years May Come Years May Go, de még a zenekarral mindmáig talán a leginkább azonosított két nóta, a No Milk Today és a There’s a Kind of Hush sem. E kivétel nélkül top 10-es dalok másik közös nevezője az egyenkénti milliós – de legalábbis több százezres – darabszám, valamint a megérzés, hogy ezeket kell megjelentetni Herman’s Hermits módra.

A zenekar számok százait játszotta szalagra („Stúdiópatkányok voltunk” – említette Noone), hogy azok közül vegye repertoárra a számára legmegfelelőbbeket. Olcsóságra azonban csak rendkívül kényes ízlésűek panaszkodhatnak, egyrészt az előadásból is fakadó fogadtatás ­miatt, másrészt azért, mert a Herman’s Hermits koncertjein és lemezein rendszeresen közreműködött Jimmy Page és John Paul Jones, márpedig ha e két zenésznek smakkolt a muzsika... A Zeppelin rockereinél jobban fésült Noone-t 18 éves korában a tíz legjobban öltözött brit közé választották, s később sem vált rossz fiúvá. „Nem törtem össze hotelszobákat, pedig hosszú éveken át rengetegszer voltam szállóvendég – emlékezett. – Nem drogoztam, nem lettem alkoholista. Megittam egy-két gint, de nem egy-két üveggel.”

A közelmúltban pedig John Lennon hetvenötödik születésnapjára megjelentette az I Can’t Imagine című dalt. „Nem tudom elképzelni a világot nélküled” – énekelte a 2012-ben megírt számban. Az elérzékenyülésre régebben is hajlott. A címével a Beatles Here Comes the Sunját idéző Here Comes the Start így kezdte: „Nézz rám, a legmagányosabb fickó vagyok a világon, miközben az emberek azt mondják rólam, ő a sztár.”

Meglehet, még az osztályon felüli világ sem volt mindig gömbölyű...