Az egyetlen kapocs a kettő között a tulajdonosi összetételben keresendő. Nem vonzza őket a nagyobb, látványosabb show; a nagy gépezetben csak fogaskerekek lehetnének, itt meg arcuk van és szerepük, nemcsak öt percet kapnak a színpadon, hanem akár egy órát. (A biciklista a tizenegy jelenetből hetet színpadon tölt.)
Philippe készségesen cipeli magával az interjúra a szuper kerékpárját, amellyel – mint felvételekről láttuk –úgy mászik, ugrál különböző tárgyakon, épületeken, hidakon, kamionokon és vonatokon, hogy az embert az infarktus kerülgeti. Montassier meséli, a társulat összes tagja kipróbálta már a biciklit, de senkinek nem megy még negyedakkora kunszt sem, mint társuknak. Philippe azt mondja, neki meg semmi köze a tánchoz, a cirkuszakrobatikához is alig.
Az ID-előadásban tizennégy személyiség bukkan fel, például kígyónő, zsonglőr, rúdakrobata, görkorcsolyás és óriás fémkarikával pörgő Cyr-kerék-akrobata (kitalálója a Cirque Éloize egyik társalapítója, Daniel Cyr). Meg ott vannak az urban dance mágusai és az olyan extrém sportot űzők, mint Thibaut Philippe.
Arról is beszélgetünk, mi a különbség a kunsztjaik között, ha azt a flaszteren csinálják vagy a színpadon. A fények, a terep nagysága és a sztori mindenképpen – állítják. Mert hobbiból úgy pörögnek, ugrálnak az utcán, ahogy akarnak, a show viszont megköti őket. A színpad mérete adott, és nem az a lényeg, hogy minél nagyobb kunsztokat dobjanak, hanem hogy a mutatványuk illeszkedjen a történetbe.
Ez jelen esetben két banda összecsapása, szerelemmel fűszerezve (vö.: West Side Story).
A próbákon Jeannot Painchaud rendező vázolta egy-egy jelenet hangulatát, ahhoz kellett illeszteniük a trükkjeiket. Előfordul, hogy egy bonyolult mutatvány egyáltalán nem mutat jól a színpadon, máskor egy (nekik) pofonegyszerű verzió ejti ámulatba az embereket.
A triál biciklista körülbelül ötször esett el a hatszáz előadás alatt.
Meg persze van az a variáció is, amikor a nézők egy része azt gondolja, ő is simán ugrálna úgy a trampowallon (az ugróasztal mögé épülő falról ugrana le és fel), mint az artista, pedig ez őrülten nehéz, mondja Philippe. Az akrobatáknak pont azt kell megtanulniuk, hogy ez ennyire pillekönnyűnek tűnjön.
Mindketten versenyeztek korábban, kaptak is díjakat sokat, de elunták, ezért megmaradt a sport és a tánc hobbinak. És mikor jött a társulati lehetőség, amellyel körbeutazható a világ és még fizetnek is érte, megcsípték.
Azt sem bánják, hogy esetleg heti nyolcszor csinálják ugyanazt; bár kicsit idegőrlő, de gyakorláskor kipróbálhatnak újabb elemeket, amelyek, ha jól sikerülnek, akár bekerülhetnek a produkcióba. A biciklistának változatosságot ad a nézőkkel való kommunikálás is. Bemegy közéjük, és egy zsonglőr segítségével kihív egy vállalkozót a színpadra.
A triál biciklista körülbelül ötször esett el a hatszáz előadás alatt. A 2009 óta futó produkcióban – ha jól emlékeznek – a legnagyobb baleset az volt, mikor a show előtt felrepedt egyik társuk homloka.
Arról nem hallottak, hogy egy korábbi produkciójuk, a Cirkopolis budapesti előadásán tavaly az egyik művész szerencsétlenül ugrott, a kollégája eszméletét veszítette, de szerencsére gyorsan magához tért. A baleset esélyére nem is gondolnak.
Mert ha gondolnának, valószínűleg nem ment volna fel Philippe 120 méter magasra, egy ház tetejére a kerékpárjával. Mint ahogy pár hete Dohában tette a show promóciója kedvéért.
