Hivatásos gyerek volt. De nem úgy, ahogy a leghíresebb, Nem volt játékom című versében áll – „kérem, én még nem játszottam, nem játszottam, nem játszottam", amit Karinthy a játék kedvéért nosztalgikus infantilizmussá torzított, hogy aztán így is maradjon meg a figyelmetlen utókor képzeletében, többről van szó. Erről az eredendő nemértésről és nemészrevevésről, amiből ő aztán drámát és regényt és verset ír, míg mi, többiek, „civilek", ahogy ő mondja, elkeseredünk, közönyössé válunk, disznóságokat művelünk és megöljük magunkat.
Amit ő ért, ő ért egyedül és igazán és sajnál és szelíden, játékos gúnnyal megbocsát érte. Nem haragszik utolsó nagy regényében, az Emberszagban sem a nyilaskarszalagos süvölvényre, aki ordít és hatalmaskodik vele és megüti őt 60 éves korában. Minek haragudna: őt és a társait érti, nagyon is érti. Egyedül az öngyűlölő gyávaság hozza ki a sodrából valamelyest, az olyan tárgyilagos megállapítások, mint hogy „a Hitler egy zseni", a tömegpusztító ostobaság iránt tanúsított áhítatos csodálat, amikor ezen igazán nincs semmi csodálkoznivaló, hétköznapi, randa dolog, nem úgy, mint a nyíló akácvirág a Ligetben.
Mindebből aránylag kevés derül ki a Szikszai Rémusz rendezte Emberszag-előadáson, amely elsősorban – a kuplészerző Szép Ernő dalait is mozgósítva – a csillagos ház és a munkaszolgálat groteszk, olykor morbid humorát mutatja meg, közvetlen és erőteljes aktualizáló utalásokkal abszurd revüjében, amelynek tónusa ugyan harsányabb a szemlélődő Szép Ernő intonációjánál, de a színházon mégsem kérhető számon a – ráadásul ironikusan ellenpontozott – teatralitás. Míg a „konferansziét" és a nyilas suhancot egyetlen szereplő, Simkó Katalin játssza – a véres színjátéknak a Kabaré című film által ihletett protagonistája –, Szép Ernőből három is van a színpadon (Fodor Tamás, Tóth József, Kovács Krisztián), hogy belső monológjait megjelenítsék. Ez telitalálat.
A regény színpadi változatában számos remek ötlet, működő színpadi patron van, csak nem teljesen áll még össze belőlük az előadás. Jók a kuplék, ezek világa és 1944 között merészek a váltások, Szikszai jól ismeri az életművet és biztos kézzel válogat mondatokat belőle, erősek a színészi teljesítmények. Értjük azt is, hogyan felel egymásnak a Lili Marlene és aztán az előadás végén a Hova tűnt a sok virág, értjük a záró kérdést is, hogy „when will they ever learn?", hogy mikor értjük már meg és hagyjuk végre abba, de mindezek inkább tűnnek tényleg egy revü hatásos betétszámainak, mint egyetlen, végiggondolt Szép Ernő-előadásnak. Ugyanakkor Szikszai a tavaly bemutatott Május óta még alaposabban elmélyült Szép Ernő művében. Talán mostantól a magyar színháznak is van egy titkos favoritja.
