Életműdíj jobb helyre még nem került. Herbie Hancock öt és fél évtizede van a dzsessz és úgy általában a zene, sőt a művészet kellős közepén. Többnyire ott, ahol valami új, izgalmas és intelligens történik. Az idei Grammy zsűrije nem is dönthetett másképp: ő a legnagyobb élő klasszikus dzsesszista, és ez pár napon belül már hivatalossá válik.
Úgy illik, hogy az újságíró előre szóljon: elfogult. Sokszorosan az, úgyhogy senki ne várjon objektív cikket. Amikor, jó negyven éve, egy rokon megkérdezte, mit hozzon külföldről, a válasz az volt, hogy Herbie Hancock-lemezeket. Az már csak mázli, hogy a két legjobbat sikerült megkapni Kanadából. A fúziós zene egyik csúcsát, a Headhunters című albumot, rajta az emblematikus Chameleonnal, és a Blue Note dupla válogatását a 60-as évek termésének legjavából. Azóta lemezek jöttek, kedvencek mentek, de ezek a zenék ma is itt vannak mindig kéznél a telefonon, s ez így is marad, amíg a fül elviszi a hanghullámokat az agyig.
Csodagyerek volt, tizenegy évesen már Mozartot játszott a Chicagói Szimfonikusokkal. Huszonévesen ott volt a nagy újító, Miles Davis korszakos kvintettjében, aztán a színét folyton változtató kaméleon lett.
Kísérletezett, játszott funkot, hiphopot, az egyik első profi volt, aki beleszőtte kompozícióiba a lemezcsúsztatást, a „szkreccselést", s nem tagadta meg villamosmérnöki végzettségét sem: még nem sikerült olyan elektromos kütyüt feltalálni, amin ne zenélt volna. Mellesleg megírta Antonioni Nagyításának filmzenéjét, bejárta a világot (ha valaki, ő aztán tényleg nagy lett Japánban), learatott minden elképzelhető babért, megkapta az összes létező díjat.
Ünnepség 2009-ben Obama elnök tiszteletére JASON REED / Reuters
Vénségére a Harvardon még a költészet vendégprofesszorának is meghívták. Voltak már ezen a poszton muzsikus elődei: Bernstein, Stravinsky és Cage... Az UNESCO jószolgálati nagykövetének is kinevezték, és néhány napon belül átveheti a zeneipar krémje által neki ítélt életműdíjat. Nyílegyenes, mindig felfelé ívelő, csak sikereket hozó pálya, gondolná az ember.
Egy frászt! Először is kellett hozzá egy hóvihar, ami miatt 1960 telén Donald Byrd zongoristája nem jutott el Chicagóba. A trombitás körbekérdezte ottani barátait, ki tudna beugrani, és ők egy ismeretlen, húszéves egyetemi hallgatót ajánlottak, aki akkorra az európai klasszikustól már átpártolt Oscar Peterson és George Shearing improvizációihoz.
hirdetés
A Cantaloupe Island egy 1985-ös akusztikus koncerten:
Hancock annyira bejött Byrdnek, hogy rögtön magával vitte New Yorkba, majd rábeszélte a Blue Note lemezcéget, hogy vegyenek fel vele egy albumot. A Takin' off, azaz Felszállás – vagy ahogy szintén érthető, Pályakezdés – című lemezt (rajta a Mongo Santamaría által nagy slágerré tett Watermelon Mant) meghallotta Miles Davis, és Hancock ott találta magát a modern dzsessz legnagyszerűbb studiószeánszainak kellős közepén. (Amikor az értetlenkedő Herbie megkérdezte Davist, hogy akkor most végül is bevette-e az együttesébe, a válasz egy kinyomtathatatlan káromkodás kíséretében ez volt: Lemezt fogsz felvenni, papuskám!)
A hetvenes években csodálatos dzsesszalbumokat adott ki, köztük a VSOP nevű formáció stúdió- és koncertlemezeit, ám közben leplezetlen pénzszerzési céllal még a diszkó felé is tett egy kitérőt. A Rockit című instrumentális felvétele alapján készült klip öt díjat kapott az 1984-es MTV-gálán. A dzsesszkritikusok persze kétségbeestek, ám a világvége helyett az esze jött meg.
Ehhez az is kellett, hogy a bőgős Buster Williamst követve a 70-es évek közepén áttérjen a buddhizmusra. A lelki béke azonban csalóka és átmeneti dolog, pláne, hogy közben meg rákapott a kristályos kokainra. Önéletrajzában azt írja: 1999 végén a felesége, Gigi kerek perec közölte, hogy nem hajlandó tovább nézni, amint megöli magát. Az asszony áthívta két legjobb barátjukat, és lányukkal együtt négyesben szembesítették Hancockot a ténnyel, hogy utolsó lehetősége az elvonókúra.
Headhunters-koncert 1974-ből:
hirdetés
A crack rabságából szabadulva azután újabb sikerek jöttek, a Joni Mitchell tiszteletére összeállított Rivert 2008-ban az év könnyűzenei albumának járó Grammyvel ismerték el – a dzsesszben ez addig csak az 1964-es Getz/Gilberto lemeznek jött össze. 2009 januárjában Hancock adta a Barack Obama elnök beiktatási ünnepségeit felvezető koncertet.
Negyven éve nem gondoltam volna, de jó párszor sikerült élőben meghallgatni. A legemlékezetesebb egy 2005-ös vasárnap délután volt a washingtoni Blues Alley klubban: az ifjúsági big band toborzójára összegyűlt ideges szülők és izzadó tenyerű kamaszok előtt Hancock 65. születésnapi bulijára készülve olyan sztárok játszottak pár számot, beállítandó estére a mikrofonokat, mint Wayne Shorter és Quincy Jones. A Cantaloupe Island közben még a könnyem is kicsordult, hogy hová kerültünk. Aztán ugyanazokra a deszkákra invitálták a srácokat, és a fiunk két évig gitározott a Blues Alley Youth Orchestrában. Hogy lehetne ezek után objektív cikket írni Herbie Hancockról?
