Nem véletlen, hogy a tárlatvezetést a saját műveivel kezdte, mert –mint fogalmazott – „azokról legalább tudok beszélni”. A Szabadkéz anyagát szándékosan nem nézte meg korábban ugyanis.
"Én ezt a kiállítást most látom először – mondta bevezetésképpen –, mert arra vagyok kíváncsi, hogy miképpen hat majd rám. Kinek a képe előtt állok meg? És miért? Nekem ugyanis akkor fontos egy kép, ha érzelmileg megérint. Ha lecövekelek előtte. Így jártam a múltkor Ferenczy Károly tárlatán, ahol egy-egy kép előtt szó szerint földbe gyökerezett a lábam. De ne kérdezzék, hogy miért, mert fogalmam sincs. Ha galériában vagyok, először az érzelemé a terep, és csak azután következik a sorban az ész, az értelmezés meg a művészettörténet. Ha egy kép nem érint meg érzelmileg, akkor minek járjon rajta az eszem?"
|
| Bukta Imre – A szerző felvétele |
Szóval rövid időre megállt a saját képei előtt, és a Felhők című rajzról lefegyverző őszinteséggel rögtön el is árulta: "Eredetileg ez a kép mezőt ábrázolt és azon bálákat, de egyszer azt vettem észre, hogy a bálákból felhők lettek. Kicsit csodálkoztam, én sem értettem, mi történt, de hát ez a szakma már csak ilyen."
A nagyszámú közönség hálás volt a közvetlenségért és a feszengésnek vége volt: ezután már úgy lehetett sétálni Bukta Imre mögött, mintha családi összejövetelen volnánk. Kíváncsian vártuk, hol áll meg, s ami azt illeti, beváltotta az ígéretét: keveseket méltatott figyelemre. Méltatta Asztalos Zsolt Bárány glóriával című alkotását, amely olyan aprócska, hogy csak mikroszkóp alatt tekinthető meg.
"Ez zseniális ötlet!" jelentette ki. "Hiszen a tudósok két irányban kutatják a világmindenséget: részint kifelé néznek, az űrbe, másrészt „befelé”, az atommagok világába, s hallatlanul érdekes, hogy mindkét irányban föltárul a végtelen. Asztalos Zsoltnál így kerül makrotávlatba a földi bárány, feje fölött az égi glóriával. Ismerem őt, és nagyra becsülöm."
Majd rámutatott egy másik képre: "Ennek az alkotóját viszont nem ismerem. Varga Ferencnek hívják, és rá kellett keresnem az interneten, hogy sikerüljön megtudni róla valamit. Nézzék csak ezt a rajzot, milyen fantasztikus! Annyira aprólékos, hogy először azt hittem, nyomat. De képzeljék, tus!"
S e megjegyzéséből kiderült: a mester nem szégyelli bevallani, ha első ránézésre nem tudja megmondani egy alkotás technikáját. Ez amúgy többször előfordult vele: egy grafitrajz előtt állva elmondta, hogy először szénnek nézte, de nem az.
S kiderült az is, hogy mit szeret Bukta egy rajzban: a mélységet és az érzékenységet. Azt magyarázta, hogy egy vonal lendülete mindent elárul az alkotó érzékenységéről, egy mű aprólékossága pedig a gondolkodása mélységéről. Akárcsak a humora. Gerber Pál munkái előtt így kiáltott föl:
– Nézzék, itt vannak a Pali dolgai is! De jó! Hát az ő humorát nagyon szeretem! Ez a képe is milyen könynyed és vicces, nézzük csak, mi lehet a címe! Majd közelebb hajolt a címkéhez, s fölnevetett: – Szorongás. Na, ez jó. Hát gondolhattam volna. Mondtam én, hogy vicces fiú a Pali!
