Ahogyan pazar produkcióval rukkolt ki a címvédő kisalföldi társaság dán riválisával szemben: Görbicz, Amorim, Löke, Bulatovics meg a többi extraklasszis remek játékával a számszerű eredménynél jóval nagyobb különbséggel intézte el a korábbi KEK- és EHF Kupa-győztes különítményt (29:26). A másik találkozón a legkevésbé sem potyogtak a gólok, s a 16:16-os „vízipólóállásnál" véget érő rendes játékidőt követő hosszabbításban a montenegróiak 22:20-ra felülmúlták macedón vetélytársukat.
A Győr–Podgorica párharccal papírforma-szereposztás került a vasárnapi színlapra, s mi egyébben bízhattunk volna, mint hogy másfél órával később, a „tapsrendnél" a magyar garnitúra játékosait ünnepli majd felállva a közönség.
A publikumról és a hangulatról egyébként Dragan Adzsics, a délszlávok trénere jó előre megemlékezett, mondván: annak örülne, ha a magyar szurkolók minél hangosabban tombolnának, mert az ő kézilabdázóinak a nagy nyomás alatt megsokszorozódik az ereje.
Hát... A szakvezető kívánsága csak részben teljesülhetett, mert bár a jelenlévők üvöltöttek, ahogyan a torkukon kifért, a tribünök – a hetekkel korábban beharangozott táblás ház dacára – a második napon sem teltek meg teljesen. Igaz, ahhoz bőven elegen voltak kilenc és félezren is a drukkerek, hogy fülsiketítő füttykoncerttel „köszöntsék" a női kézilabdázás alighanem valaha volt legsportszerűtlenebb játékosát, Milena Knezevicset, aki néhány hete a két együttes montenegrói középdöntőmeccsének hajrájában nemes egyszerűséggel lefejelte Görbicz Anitát.
Ennél fontosabb persze, hogy ezen a délután agresszivitást csak egészséges mértékben tapasztalhattunk a pályán, az pedig még lényegesebb, hogy győri szempontból álomszerűen kezdődött, majd úgy is folytatódott a négyes döntő „kettes" döntője.
Görbicz és Löke góljával már a 3. percben sikerült megadni az alaphangot, s a folytatásban az irányító és a beállós mellett szinte mindenki parádézott az ETO mezében. A legnagyobb kedvvel talán a brazil világbajnok átlövő, Amorim játszott, de Lunde kapus bravúrjai és Bognár-Bódi jobbszélről eleresztett lövései élményszámba mentek. A leglátványosabb megoldásokat – szokás szerint – Görbicz mutatta be: a Gundelben nem tálalnak olyan elegánsan, ahogyan a finomkezű csapatkapitány kiszolgálta társait.
Az egyik oldalon mérnöki precizitású akcióbefejezéseket és harcos védekezést, a másikon többnyire kapkodást lehetett följegyezni, s még negyedóra sem telt el, amikor 7:2-es magyar vezetés állt a nagytáblán, míg harminc perc múltán – amikor az öltözőbe vonultak pihenni a csapatok – sok jót sejtető 15:10 virított az eredményjelzőn.
És a térfélcsere után semmit nem változott a találkozó képe, ennek nyomán akkor sem kaptunk a szívünkhöz, amikor a Neagu és Dalby góljaival felzárkózó Podgorica két alkalommal is megközelítette három gólra a magyar bajnokot (17:14 és 19:16), mert mindvégig az maradt az ember benyomása: a győztes kiléte nem lehet kérdéses.
Érezhették ezt a montenegrói kemény mag tagjai is, mert tíz perccel a vége előtt elszakadt náluk a cérna, és elkülönített szektorukban tombolva székeket téptek ki a helyükről. Rendet csak a rohamrendőrök tudtak teremteni, miközben a valódi küzdőtéren a Győr végképp eldöntötte a mérkőzés sorsát. Még két perc volt hátra, s 26:20-as állásnál felhangzott a várva várt rigmus: „Kupagyőztes, kupagyőztes!" A finisben még a pályát hordágyon elhagyó Cvijics súlyos sérülése borzolta a kedélyeket, majd következhetett a 27:21-es sikert kísérő, dübörgő vastaps.
A lefújás után a lányok által a légtérrel megismertetett Ambros Martin mester 2013 után az idén is Európa tetejére vezette csapatát, amely előtt már csak egyetlen, ám annál édesebb kötelesség tornyosult.
Megint át kellett vennie a serlegek serlegét.
