Az Angol Királyi Balett iskolájában végzett, majd rangos magazinok balettkritikusaként, újságíró-szerkesztőjeként működő Julie Kavanagh hivatalos bálványrombolását az európai és az amerikai Nurejev Alapítvány támogatta. A 2007-es Szent Szörnyeteg-tabló gondos imázsápolás is. Merthogy a zsigeri lázadó Rudolf Nurejev (1938–1993) státusza egykor olyan volt, akár egy rock 'n' roll-héroszé. Sőt! 1967-ben fejest ugrott két hatalmas, elnyíló, skarlátvörös díszletajak közti résbe Roland Petit az Elveszett Paradicsom című pop-art darabjában a Covent Garden deszkáin.
Ez ihlette meg a Rolling Stones logóját; Mick Jagger pedig szűkebb körben unásig hajtogatta: bárcsak olyan lehetne, mint Nurejev. Ehhez az Ufából a kínai határhoz közeli Razdolnojéba tartó vonaton kellett volna világra jönnie muszlim vallású tatár szülők negyedik gyermekeként, átvészelve – egyebek közt – az éhínséget is.
„Rudimánia": így nevezik az 1960-as években Nagy-Britanniában, Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban tomboló, korszellemet megtestesítő divatjelenséget, amellyel a The New York Times hajdani balettkritikusa, Clive Barnes szerint olyan időszak köszöntött be, amikor „a művésziesség jóformán másodlagossá válik a karizma mögött". Ezt a karizmát Nurejev koreográfus-eszménye, George Balanchine a szó legprofánabb értelmében „izgató" erotikus kisugárzásnak minősítette, kinyilatkoztatva: „A színpad kizárja a szexet... Színtiszta technika az egész". Kavanagh a kielégíthetetlen étvágyú szexuális ragadozó megjegecesedett mítosza jegyében csócsálja az AIDS-ben elhunyt művész nemi életét, extrém szokásait, szügyig merülve a legintimebb altáji részletekbe. Ezzel azt az angolszász bulvárhagyományt folytatja, amely Peter Watson, Otis Stuart és Diane Solway 1990-es évekbeli Nurejev-köteteinek sajátja. Azonban ugyanilyen alapossággal taglalja, hogy földünk legismertebb balett-táncosa miként vált intézménnyé Nyugaton, egymaga változtatva meg a publikum véleményét egy művészeti ágról.
