Kiderült, ki volt valójában Matula bácsi

Közben egy kicsit a példakép Fekete Istvánhoz is közelebb került (annyiban mindenképp, hogy anno a gazdatisztként indult író pályamódosításában is szerepet játszott a politika – az 1970-ben elhunyt Fekete Istvánnal csúnyán elbánt a kommunista rendszer, számára az írás az 1945 utáni években elsősorban menedéket jelentett, és csak jóval később, az 56-os forradalom leverését követő lassú enyhülés után vált minden idők egyik legolvasottabb magyar szerzőjévé).

Akik behatóan ismerik Fekete István munkásságát, azok Matuláról is sokat tudhatnak, ám a sokfelé elrejtett ismeretmorzsákat Füstös Gábor előtt még senkinek sem jutott eszébe összegereblyézni. A Regénytár pályázatára beadott pályamű-novellát megalapozó forráskutatás egy hús-vér ember képét körvonalazza, aki akár valós személy is lehetett, valaki Fekete István gyermekkorából – egyes visszaemlékezések szerint talán Futó Márton kis-balatoni vadőr.

Bánhidi László – Matula bácsi a Tüskevár című ifjúsági televíziós sorozatban Forrás: Wikipedia

Ahhoz mindenesetre túl sok a konkrét információ, hogy teljesen a képzelet szüleményének tekintsük. Nem járt iskolába, nem tudott olvasni, valóban a lápon élt, mezőőrféle ember volt, akinek a feladatkörébe tartozott a rá bízott terület és a vadállomány őrzése, de azért olykor saját részre is eltett egy-egy állatprémet vagy vadkacsát. Márton nevű fia az első világháborúban esett el, a lányát Mariskának, az unokáját Ferkónak hívták, a lány hadiözvegy volt, vagyis a férje szintén odalett a harcok során. A számolatlanul jött háborús veszteség nagyrészt megmagyarázza, hogy miért lett Matulából befelé forduló, visszahúzódó ember, és azt is, hogy miért vonzódott a berekhez: a Kis-Balaton lápvilága sosem volt harci terület, mindvégig a béke szigete maradt, bármi történt is közben az országban.

Az összegyűjtött tények – néhol időben egy kissé eltolva – mind beépültek Füstös Gábor díjnyertes novellájába, amely így egyfajta továbbgondolt Matula-életrajznak is tekinthető. Ami pedig a hihetőséget illeti, azt aligha lehet megítélni a mű végigolvasása nélkül, de gyors véleményt talán az alábbi, a szerző engedélyével közölt részlet alapján is alkothatunk róla.

„A bika vélhetően a bőgési időszak miatt tévedt erre a vidékre, Matula azt mondta, hogy régen, a somogyi területen látott hasonlót, de akkorát ott sem. Először csak a nyomát találta meg, két napig járt utána, amikor már látta is. A bika mozgásából és viselkedéséből azt is tudta, hogy területet foglalt a bőgésre, tehát marad egy időre. Ekkor sürgönyözött a grófnak, aki előzőleg a lelkére kötötte, hogy ha kapitális vadat – ősz lévén, elsősorban szarvast – lát, akkor küldjön neki egy sürgönyt, még a szöveget is előre leírta egy papírra.

A gróf azt mondta, háború lesz, mégpedig egy nagyon rossz háború, amiben nem akar részt venni. Viszont rövidesen megkezdődnek a sorozások, és csak az úszhatja meg, akit a katonaorvosok alkalmatlannak minősítenek.

A tiszt, aki a bikát meglőtte, a Magyar Királyi Honvédség egyik katonaorvosa volt, akit nem sokkal később kineveztek a sorozási vizsgálatok orvos-parancsnokává. Ez a trófea lett a gróf felmentése a hadkötelezettség alól. Még az is szerencsésen alakult, hogy a bika nem rogyott tűzben, hanem elugrott a rálövés helyéről. A gróf és a tiszt le is mondtak róla, Matula azonban jól látta a becsapódás helyét, és erősködött, hogy menjenek utána, mert rövidesen el fog feküdni. Így is lett, megtalálták a sebzett bikát, és az újra menekülni próbáló állatot a gróf – aki kiváló lövő volt – terítette le végleg. Ha nem indulnak utána azon nyomban, a sebzett bika bevette volna magát a mocsárba, és ott pusztul el, a gyönyörű trófea pedig az enyészeté lett volna. Így viszont meglett, és a vadászati szabályok szerint az első sebet ejtő vadász zsákmánya. Ebből adódóan viszont nemcsak a gróf, hanem Matula is kapott egy papírt a katonai alkalmatlanságról.”