Milyen az íze az élet vizének?

Nehéz, mert ott van a múlt, a színészek múltja, akik most félig már a pálya szélére sodorva szeretnék emlékeztetni a világot, mekkora művészek voltak valaha. Egy Almási Éva, ah! Tahi Tóth László, ah, ah!Mekkora királyok és királynők voltak. Kijönnek a színpadra, és sztorizni próbálnak a történet közepén, amikor Prágában (vagy Pozsonyban?)meg kellett ismételni az előadást éjfélkor.

Istenem, de fiatalok is voltunk. Közben az utódok (Almási Éva estében ezt a szó szoros értelmében kell venni) próbálják eljátszani az eljátszhatatlant, egy idejét múlt történetet, amely alaposan beolvas az amerikai szabadságérzésnek, amelyben a jókat és tisztákat megölik, gyilkolják a feketéket, és a kábítószermámorban ringó tömeg ünnepli az emberáldozatot.

A múlt

A darab pedig siker. Elsősorban nyilván azért, mert nem csak a Vígszínháznak vannak meg a maga öregjei, de a közönségnek is, s ezek a nézők most arra szeretnének emlékezni, ők mekkora királyok voltak a hetvenes években, hányszor látták a Képzelt riportot, hogyan tudtak jegyet szerezni Trabant Combiért cserébe. Hiába nem tetszik, megint egymásra talált a színház és a közönsége.

Számomra minden a Balatonon kezdődött, ahol a gyerekek átjártak szomszédolni, magnót hallgatni, akkoriban volt újdonság az a végtelenül idétlen MK23, ami persze egyáltalán nem tűnt még olyan végtelenül idétlennek, szürke színben volt kapható (később pirosban is, nekünk sajnos már csak olyan jutott), lapos vacak, a hasán az egy hangszóró, még nem volt hordozható a sztereó. Átjártunk magnózni, és akkor hozták a felnőttek a Képzelt riport zenéjét.

Hétvégén ők hallgatták, hétközben meg mi. Nem valami hifiminőségben, arra például képtelenek voltunk rájönni, mi a frászt is énekelnek.Madarak jönnek,madarak mennek (?), de utána mondanak valami feketét is. Na az nem volt meg.

Sok egyéb nem volt meg. Dehogy is vettük például észbe, hogy éppen társtettesei vagyunk a beatérzés vagy rock and roll (akkoriban ezt még nem használtuk kiterjesztő értelemben, a rock and roll, az Bill Haley volt, vagy a korai Elvis Presley) elárulásának.

A csel

Már az is csoda, hogy volt élménye a Rolling Stonesról

Ha jobban utánagondolok, ezt még ma sem értem tökéletesen. Az egész darab nyilván cselből született, Déry Tibor tájékozott, de azért öreges világlátását írta bele a regényébe, amelynek már a címében is hangsúlyozza, hogy képzelt a riport. Az a csoda, hogy egyáltalán volt véleménye amerikai fesztiválokról, kábítószerről, homoszexualitásról, Rolling Stonesról. Hogyan is lehetett volna elvárni tőle, hogy a véleménye még helytálló is legyen?

Írta, amit gondolt, amit képzelt, hogy mégis hogyan élnek át egy ilyen tömegrendezvényt és a vele járó tolongást magyar emigránsok. Ha ennek az a tanulsága, hogy az író vagy olyasmiről írjon, amit ismer, vagy teljes egészében szorítkozzon a képzeletére, nehéz volna vitatkozni vele.

Csakhogy a Déry-műnek nem ez a tanulsága. Az egész mögött ott van a csavar, a fordulat, hogy a darabot föl is lehet használni. Pompásan antikapitalista, pompásan rock- vagy popellenes, pompás fedősztori. Déryvel álcázva be lehet jutni a színházba, föl lehet emelni szavunkat a karvalytőke ellen, el lehet mondani, hogy a túlsó part nem a szabadság hazája, és az vagy, ami voltál, nyomorult kis lény, szörnyű emlékekkel az életedben. Közben viszont szól a pop meg a rock, aztán meglátjuk, melyik az erősebb.

Volt, aki átlátott a mesterkedésen, és visszautasította az ajánlatot. Szörényi és Bródy nem írta meg a Képzelt riportot. Presser és Adamis megírta. Úgy, ahogy, de megírta. Az úgy, ahogy egyébként elsősorban Adamis Annára vonatkozik, amikor jobb formában van, akkor tényleg egészen költői, de ha a popzenei szó- és szótagszaporításra kellene példát mondani,most sem tudok jobbat annál, mint hogy „a holnapoknak minden kulcsa két kezedben van”. Zavar ez valakit? Azt hiszem, az égvilágon senkit.

40 éves jubileumi előadás a Vígszínházban MTI

Ehhez képest a mű maga sokaknál lett mondhatni szó szerint vörös posztó. Még emlékszem Hobo Rolling Stones-könyvére, amelyben büszkén mutat egy fényképet, Mick Jagger éppen átölel egy fekete férfit. Tessék, elkésett illusztráció a Vígszínház előadásához.

Meg ami minden rendes rockbolondot zavart, a felszínesség és ostobaság, ahogy a történet egymás mellé állítja a nyilasokat és a fesztiválozókat, ahogy Eszter egy nap alatt eljut a hasistól a herointúladagolásig. Amilyen képet rajzol a darab a homoszexuálisokról. Ehhez a legjobb lábjegyzetet egyébként épp a most futó változat ajándékozza, Kern András egy széthülyéskedett tévéfelvételen azt mondja, „azért van kifestve a szemem, mert buzit játszom”.

A dalok

Változnak az idők. Hanem ami az eredeti darabot illeti, a körülötte lévő ingerültség máig előkerül, és mindig meglepő. A rockzene elárulása? De mi a rockzene, mi az a mag, amelyet nem volna szabad elárulni? Kik nem árulják el a rockzenét? A halottai? A selyembe öltözött, vézna milliomos Mick Jaggermiért jobb fej azoknál, akik megpróbálnak tovább lépni a műfajjal, elképzelnek és megvalósítanának egy valóságos fejlődést a műfajon belül.

Dalok – összefüggő dalok – átkomponált rockopera. Miért van az, hogy ha a dalok összefüggően lemezen maradnak, akkor az progresszív conceptalbum, ha viszont színházba mennek, akkor az szánalmas és műfajáruló musical? Csak az a baj, hogy ott színészek vannak? Nem mondom, hogy nem különös ma Balázs Pétert hallani, amint arra biztat, hogy ringassuk el magunkat,

A Képzelt riport musical. Annak egyébként a legszerényebb változatából, nyitány és némi összekötőzene mellett lényegében független betétszámok dobják föl a cselekményt. Érezhető, hogy az alkotók sem tudták,mekkora lesz a siker, a háromszázadik előadáson Presser még arról beszélt, hogy hát igen, hét év alatt eljárt az idő a hangszerelés fölött, de megvan ennek is a bája.

Fotó: Szabó Bernadett

Ha valaki azt hitte, hogy innét majd fölfelé vezet az út, az esetleg csalódottan csóválja ma a fejét: Presser nem lett igazi színpadi szerző, bár írt balettzenét és újabb musicaleket is, sem a sikert, sem a hatást nem tudta megismételni. Persze megint csak egy elképzelt uborkafára nem sikerült fölkapaszkodni, egy hallgathatatlan szimfónia semmivel semmagasabb rendű alkotás, mint egy kétperces dal.

Ha valami fáj Presser estében, az inkább csak annyi, hogy ugyanazt a dalt írja meg tizedszer és huszadszor. A Képzelt riportot a bemutató huszonötödik évfordulójára viszont újrahangszereltette Borlai Gergővel, a dalokat az akkori tehetségek és új emberek énekelték a lemezen, ráncfölvarrásnak jó volt.

fotó: Szabó Bernadett

A Képzelt riport pedig éli az életét.Mondjuk épp ezt a negyvenedik évfordulózást nehéz megérteni, annyira nem kerek a szám, hogy ne lehetett volna túljutni rajta egy szemhunyással, de talán mindenki fél a haláltól. A személyes haláltól vagy a mű halálától, hogy nem éri, nem érjük már meg az ötvenes számot.

Hajlamos vagyok azt hinni, hogy fölösleges az idegesség. A dalok ugyanis most is jók. Nem frissek, de van bennük még erő, és nem csak a nosztalgia tartja őket a felszín közelében. Miközben a bősz rockszakértők leszólják az ostoba közönséget, amely képes volt még a Szigeten is örülni egy ilyen Sziget-ellenes, szabadságellenes, popellenes valaminek, nem értik, hogy ezt a közönség tudja jobban.

Azok, akiket egyáltalán nem érdekel a történet, nem foglalkoznak a dalszöveg sutaságával, de amikor együtt azt kiabálják, hogy Menni kéne vagy Ringasd el magad, akkor átélik mindazt, amit a zene átélhetővé tesz. Egyebek között a szabadságot is.