Hogy lesz ebből film? Kell hozzá Meryl Streep, akinek lehet ugyan unni a perfekcionizmusát, de én csak azt látom, hogy amíg a vele együtt induló színészek már réges-régen megunták a profizmust, és például a hozzá hasonló tehetségű Robert de Niro már huszonöt éve vágja ugyanazt a pofát, ha ráirányítják a kamerát, addig Streep úgy megtanulta Mrs. Foster Jenkins összes manírját, nyikorgását és hamisságát, hogy némi fejtörésbe kerül a hangját megkülönböztetni az eredetitől.
Kell hozzá néhány társ a vásznon, akik közül a zongorakísérőt játszó Simon Helberg kicsit sok, de nem tudom, lehet-e igazán sok, ha olyan figurát kell játszani, aki a Foster Jenkins mellett eltöltött évek után body-building versenyek zsűrijeként élte az életét. Streep maga énekel, Helberg maga zongorázik. Hugh Granté is életszerű dolog: egy közepes (na jó, az alatti) tehetségű angol színészt kell játszania, igazi léhűtő. Hányt-vetett fogsora, ráncos arca, mára kifejlesztett bikanyaka mind hasznos, mind játszik, és igaz.
Hogy lesz ebből film? Csak jó helyen kell elkezdeni, nem gyerekkorban, nem a szerelemnél, hanem majdnem a történet legvégén. Mindig azt hittem, hogy F. F. Jenkins története arról szól, pénzzel sok dolgot el lehet intézni, és ha még az emberek tompa udvariasságára is számíthatunk, akkor megvan a baj: ilyen szörnyű dolgokat kell hallgatnunk a koncerten, lemezen.
Mennyire szép, hogy föltalálták a kritika intézményét, keményszívű és becsületes emberek mondják meg a sajtóban, hogy ez tűrhetetlen és felháborító, minden tehetségtelen ember egy tehetséges helyét bitorolja. Erről is szól a film: a keményszívűek nem értenek semmit, nem fogják föl, hogy egy rossz ízlésű, hangtalan néni néha jobban lázba tudja hozni a közönséget, mint a szépséges és kifinomult koloratúrszoprán. Nem értik, hogy egy-két-száz gikszerben néha több tisztaság és eszmény van, mint akárhány korrekten abszolvált estében. Nem értenek semmit.
Florence – A tökéletlen hang
Forgalmazza a Freeman Film
