Sascha Baron Cohen tiszta forrásból merített címet 2012-ben: A diktátorhoz a forgatókönyvet és arcát is adta. A film egy uralkodóról szól, akit kalandjai az Egyesült Államokba vezetnek, hiszen hol máshol tudhatná meg, hogy miféle veszélyekkel fenyeget a demokrácia. A készítők Kim Dzsong Il emlékének ajánlották a filmet. A legutóbbi diktátorbajusz-húzogatás kizárólag Észak-Koreához kapcsolódik: tavaly óriási vihart kavart Seth Rogen és James Franco vígjátéka, Az interjú, melyben két amerikai tévés újságíró lehetőséget kap arra, hogy interjút készítsen Kim Dzsong Unnal. A hírszerzés azonban megbízza őket a diktátor likvidálásával. Az észak-koreai vezető felháborodott, országa az ENSZ-nél is tiltakozott a film miatt, a Sony Pictures szervereit pedig nagyszabású hackertámadás érte, sőt terrorcselekményekkel is megfenyegették az alkotást bemutatni merő mozikat, mire a Sony elállt a bemutatótól. Aztán tavaly decemberben mégis megvolt a premier.
A magyar művészek közül minden bizonnyal Bacsó Péter a legismertebb bajuszhúzogató: A tanú című szatírája 1969-ben még dobozban maradt – túl közeli volt még a kifigurázott Rákosi-kor, és csak 1979-ben mutatták be. Ma már egyértelműen kultuszfilm, szállóigék sokaságát köszönhetjük neki.
Regények despotái
A zsarnoki hatalom természete állandó témája az irodalomnak. Mégis, a világirodalom igazán nagy regényei közül viszonylag kevésben szerepel a diktátor és személyes környezete kapcsolatának leírása. Sokkal inkább a történetek hátterét adja a megközelíthetetlen, megfoghatatlan és befolyásolhatatlan hatalom, mint Kafkánál A perben vagy A kastélyban, George Orwell 1984, vagy Arthur Koestler Sötétség délben című művében és a Szolzsenyicin-regényekben, kiváltképp az Ivan Gyenyiszovics egy napjában.
|
Sinkovics Ede szappanból készült Orbán-szobrai
Bócsi Krisztián / Népszabadság/archív |
A magyar regényeket is gyakran áthatja a zsarnokság fojtogató világa. Például Sánta Ferenc Az ötödik pecsétjében, Déry Tibornál a Nikiben vagy a G. A. úr X.-ben című hatalmas látomásában, Kertész Imre hasonlóan nyomasztó A kudarcában. Ottlik Géza Iskola a határon című művében a diákok között kialakuló zsarnoki rendszert írja le, megmutatva, hogy a mindennapi életben milyen, az állami elnyomáshoz hasonló természetük van a hatalmi struktúráknak. A gyermeki nézőpont megjelenik Nádas Péter Egy családregény vége című művében is. Az Erdélyből induló szerzőket élettapasztalataik talán még erősebben irányították a téma felé. Bodor Ádám regényeiben fontos „szereplő” a megnevezetlen, de mindenütt érezhetően jelen lévő zsarnokság ereje.
A magyar olvasónak azonban a diktátor és művész viszonyáról a legtöbbet Kosztolányi Dezső Nero, a véres költő című műve mond. Az 1921-ben írt történelmi regény az irodalmi babérokra is törő császár felemelkedésének és bukásának története.
Ravaszdi Shakespeare
Vér és halál, korrupció és tömeggyilkosság „itatja át” a diktátorokról szóló színdarabokat. A római császárok erős ihlető forrásnak bizonyultak. Nemcsak Kosztolányi regényéből készült színpadi verzió Néróról, rockoperát is írt róla Várkonyi Mátyás és Miklós Tibor, a Sztárcsinálókat. Caligula császár ugyancsak témát adott több szerzőnek is, Albert Camusnek és Székely Jánosnak a Caligula helytartójában. Shakespeare tragédiáinak visszatérő főszereplője a zsarnok a III. Richárdtól a Macbethig. Ez utóbbira emlékeztet a diákcsínynek indult, majd diktátorparódiává érett Übü király. Itt a hatalomvágytól égő feleség ráveszi gyenge jellemű urát, ölje meg a királyt, és foglalja el trónját. Hitler és a nácizmus szintén visszatérő figurája a színdaraboknak, legyen az a musical Kabaré vagy Tábori György műve, a Mein Kampf.
Máriás Béla zenész, író, képzőművész, politikusportrék festője szerint olyan világban élünk, ahol a szentek és a sztárok mellett a politikusok azok, akik egy-egy vágyképet megtestesítenek, így gyakran a politikus vagy egyenesen a diktátor lesz a művészet alanya. Ezek a gondolkodásunkat meghatározó, sematizáló és polarizáló személyiségek az ő hétköznapi művészetének is bálványai lettek. Hrabali, naiv emberként naponta rácsodálkozik a nagyságukra, és mert a diktátoroknak az a céljuk, hogy mindenki elhiggye róluk, hogy istenek, ő megpróbál nekik segíteni ebben. Legfeljebb félreérti a feladatát. Megpróbálja a legnagyobb harcosokat a művészettörténet eszközeivel megörökíteni, és akkor létrejön a two in one hatás. Egyszerre jelenik meg a szépség és a szörnyeteg, furcsa, kényelmetlen érzést okozva a nézőnek. Az idealizált valóság mögött pedig felfedezzük a hétköznapi nyomorúságunkat, valamint azt, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva ezeknek a hatalmasoknak, akik évszázadokra előre tönkreteszik az életünket.
Pofonok völgye
Visszatérve Juncker ormótlan múlt heti köszönésére: a saller a digitális népművészek és mémkészítők fantáziáját lódította meg leginkább. A legmegkapóbb ábrázolat egy Hello Kitty-parafrázis, amelyen a mosolygós Orbán Viktort látjuk kvázi-Kittyként, masnival; a mű aláírása: Hello Dikty. A pofonok völgyében elsőként egy olyan animgiffel szembesülhettünk, amelyben a rajzfilmklasszikus Jerry egér fegyelmezi a fürdőszobájába bekukucskáló miniszterelnököt, egy hátmosó kefével.
Szellemdús az a gif is, ahol Orbán Viktor fényes orcáját valójában nem Juncker csapkodja, hanem maga Orbán Viktor, sőt, találtunk egy olyan produkciót is, ahol mindenki Orbán Viktor a híressé vált nagyszínpadon, tehát a lengyel Donald Tusk és a lett miniszterelnök asszony, Laimdota Straujuma is. A sort egy kampányplakát-átirattal zárnánk: miközben jobboldalt röpködnek a nyaklevesek, a balon büszkén feszít: „Üzenjük Brüsszelnek: több tiszteletet a magyaroknak!”
Börtönbe az írókkal!
„Kéne egy jó kis elnyomás, diktatúra, börtönbe kellene zárni az írókat, és ott majd fordíthatnának idegen nyelvű irodalmat, mint Göncz Árpád annak idején” – Kerényi Imre a Magyar Nemzet újságírójának.
