– Ez nem hangzik túl jól. Hogy áll az energiákkal? Képes lennemég egyszer tíz évet küzdeni egy filmért?
– Őszintén? Nem tudom. A Halhatatlan szeretők megalkotása elképesztően nehéz volt, de ennél a könyvnél éreztem azt, hogy ha képes vagyok még valamit leforgatni, akkor mindenképpen ez kell hogy legyen. Tilda Swinton tartotta bennem a lelket, amikor többször szétesett a produkció, és meggyőzött arról, hogy „csak” az időzítés nem volt megfelelő. Barátom, Tarr Béla például visszavonult. Tisztelem őt, meg a döntését is. De úgy vélem, közös bennünk, hogy sosem adjuk fel az önkifejezést. Mindig fogok tenni valamit: ha már nem írok, vagy zenélek, vagy forgatok egy kisfilmet. Imádom a mozit, meghalnék, ha „elzárnák” előlem, de a világ nem tudja eltartani ezt a szenvedélyem. Például a Halhatatlan szeretőket csak úgy tudtam leforgatni, hogy teljesen eladósodtam. Hitelt vettem fel, hogy alkothassak. Ez nem zavar, a pénz sosem érdekelt, az viszont igen, hogy a kész mű nem az enyém. Korábban a filmjeim az enyémek voltak. Ezt el kellett engednem.
– Ez érdekes, pedig az utóbbi években a vámpírok nagyon népszerűek lettek Hollywoodban is. Azt gondolná az ember, hogy egy ilyet mindenki felkap.
– Én is szeretem a vámpírfilmeket, persze nem az Alkonyatot – már ha arra utalt egyáltalán. Ebben a műfajban is készültek szerzői és művészi darabok. Amúgy meg a vámpírok nagyon gazdag karakterek: kívülállók, furcsák és az irodalom- és a filmtörténet a mai napig nem adott arra konkrét választ, hogy ezek a teremtmények inkább szörnyek vagy komplexebb karakterek. Nem olvastam Anne Rice regényeit, de tudom, hogy az ő munkáival kezdődött el a vámpírkérdés „bebonyolítása”. A mozis történelmük lenyűgöző: F. W. Murnau Nosferatuja, vagy Drakula gróf Lugosi Béla alakításában, vagy nem sokkal később Carl Theo dor Dreyer Vámpír című interpretáció ja. Az is fantasztikus tény, hogy egy mexikói produkcióban, a Fernando Méndez rendezte El vampiróban jelentek meg a vámpírok tépőfogakkal. A vámpírok univerzumát a zsánerfilmek és regényírók építették fel, a szívbe döfött kereszt, az ellenszer fokhagyma mind-mind egy kreatív alkotó fejéből pattant ki. A mitológia és annak interpretálási lehetősége tehát adott. Sőt végtelen.
– Van kedvenc vámpírja?
– Nincs, inkább a kumulatív fejlődése nyűgöz le ennek a világnak. Azok a művek, amelyekben érdekesen és bátran nyúlnak hozzá a vámpírokhoz. A korai műveket már felsoroltam, de például Tony Scott 1983-ben készült Az éhség című horrorja pazar volt. A svéd Tomas Alfredson Engedj be! című mozija is sokat tett hozzá a vámpírológiához. A soft-erotikus leszbikus vámpírmozikról nem is beszélve, mint a Báthoryról készült darabok! Persze a Nosferatut nem lehet felülmúlni – ez a non plus ultra.
Tangerben hasiskultúra van, ami egyrészt sokkal jobb illatú, mint az alkohol, és a beszívott emberek energiája sokkal pozitívabb, mint a pocsolyára ivottaké.
– Miért hordanak sofőrkesztyűt a Jarmusch-féle vámpírok?
– Nekem is meg kell teremtenem a saját sztereotípiáimat. Csak nem gondolta, hogy nem teszek hozzá semmit az univerzumhoz? Amikor az egyik vámpír lehúzza a másiknak a kesztyűjét, az egy kifejezetten intim szexjelenet.
– A vámpírjai művészek. Mi lenne ez, önirónia?
– Nem zárkózom el kategorikusan ettől a metaforától. Gondoljon bele, több száz évig élnek. Ha nem lennének művészek, már rég halálra unták volna magukat. Ha valamiért érdemes több száz évig élni, az a művészet. Én csak hatvanegy éves vagyok, nagyon keveset láttam a világból, így egy jóindulatú dilettáns vagyok. A vámpírok pedig profik, nem zombik! Nagyon érzékeny lények. Vérrel kell táplálkoz niuk, aminek következményei vannak. Vagymegölnek egy embert, vagy vámpírt csinálnak belőle. Ezek egyetemes kérdések. Különösen ma: amenynyi drogot és egyéb ajzószert vesznek magukhoz az emberek, a tiszta vér ritka, mint a fehér holló. Nem lehet csak úgy harapdálni manapság...
– A Halhatatlan szeretők az első szerelmi története.
– Igen, de nem a klasszikus értelemben. Nekem az a legfontosabb jelentése ennek a szókapcsolatnak, hogy elfogadjuk egymást olyannak, amilyen. Nagyon sok kapcsolatban a felek meg akarják változtatni a másikat. Na, látja, ennek viszont már semmi köze a szerelemhez. Miközben majdnem minden hollywoodi film ezt sugallja: „Nőj fel a feladathoz”. Ekkora hülyeséget!
– Miért pont Detroitban forgatott?
– Erre a nézőnek kell rájönnie. Ha érzi az okát, akkor jó, ha nem, a szavaim úgysem számítanak semmit. Ki szereti magát elemezni?
– Oké, azt érzem, hogy ön vonzódik az elszegényedett, lepusztulóban lévő környezethez.
– Mindig is vonzódtam a lepusztulóban lévő ipari környezethez. Ebben nőttem fel, New Yorkban például laktam gettókörülmények között. Detroit pedig ebből a szempontból maga a paradicsom – sőt, John Lee Hooker is idevalósi. A helyiek csak rompornónak nevezik azt a jelenséget, ahogy jönnek a turisták, főleg európaiak a világ minden részéről, és fotózzák a lerobbant, bezárt gyárakat, elhagyott épületeket. Az emberek furák, szeretik az elmúlást fotózni. Az Instagram tele van ilyenekkel. Detroitban azonban rengeteg olyan érték van, amit nem lehet kiirtani. Ilyen például a zenei történelme: a punkrock, az indusztriális house vagy az R & B elpusztíthatatlan.
|
| Filmkocka a Halhatatlan szeretők című filmből: Tilda Swinton |
– A cselekmény nagy része Tangerban játszódik...
…és szeretné tudni, miért, illetve hogy tovább elemezzem magam. Rendben. Tangert azért tartom kultikus helynek, mert szinte minden civilizáció megerőszakolta a történelme során, és még mindig létezik. Olyan, mint egy prostituált, akin mindenki átment, de még mindig vonzó. Az utcákon olyan emberek árulnak, akik írni nem tudnak, de beszélnek több nyelven – olyan ez nekik, mint a víz. Azonkívül a világ legszabadabb helye, nincs gyűlöletkeltés, elfogadnak minden másságot. Már mindent láttak, megéltek. Arról nem is beszélve, hogy végre egy hely, amely nem az alkoholkultúrának hódol. Itt hasiskultúra van, ami egyrészt sokkal jobb illatú, mint az alkohol, és a beszívott emberek energiája sokkal pozitívabb, mint a pocsolyára ivottaké. Tangerből átlátni Spanyolországba, pedig kulturálisan minimum egymillió kilométerre van. Látja, milyen idiotizmusokat mondok, ha magamról beszélek?
– De legalább megtudtam, hogy nem híve a globalizációnak.
– Nem hát. A bolygó már nem sokáig viseli el, ahogy az emberiség él. Az egyesített és uniformizált világ igen káros idea. Hiszek abban, hogy sok fiatal ember van azért még a világban, akik szarnak erre a hülyeségre. Nekünk, művészeknek őket kell megtalálnunk és megszólítanunk. Akár annak árán is, hogy ráfizetünk anyagilag. Senkire sem számíthatunk.
– Egy amerikai kritikus azt írta, hogy túl európaias a Halhatatlan szeretők.
– Imádom a kritikát, főleg a gyalázkodót. Szerintem a filmjeim narratívak, sokak szerint pedig inkább lassúak és unalmasak. Már a pályám elején is úgy jellemeztek, hogy amerikai rendező vagyok, aki európai szívvel egy csónakban sodródik az óceánon. Ha tudnák, hogy az ázsiai filmművészet is hatott rám...
– Egy ilyen komoly ellenállónak is van azért iPadje, ha jól látom.
– Igen, de könyveket nem olvasok rajta. E-maileket sem, mert nincs olyan nekem, csak az irodában, amiket csak ott olvasok. Ez a kütyü egyfolytában azt kérdezi, hogy mikor állítom már be az e-mailt. Nem tudja, ki lehet ezt kapcsolni? Ez a szar már vagy két éve hülyéskedik velem.
