A férfi úgy volt nagydarab, hogy nem volt kövér. De látszott rajta, hogy valaha az lehetett, picit lötyögött rajta az öltönye, és úgy mozgott, olyan óvatossággal, mintha valamikor régen távolabb lettek volna tőle, a gyomorszájától, a teste külső határai. Nem volt büszke erre a változásra, de örült neki: jobb így. Jobb a közérzete. Minden jobban elfér ebben az új testben. Göndör, szürke, megritkult haja hátracsúszott a feje közepéig, szemüvege esetlen volt és keret nélküli, a bajusza meg erős, ki tudja, miért hordja, rajta ragadt legénykorából, akkoriban ezzel hódított.
Az arca, az a régi arca, különös módon, kövér maradt. Gömbfej, némi tokával, összegyűlik az anyag a begombolt ingnyak fölött, ráizzad. Lazíthatna a szerelésén, de nem teszi.
Engem néz. Mit néz. Talán hasonlítok rá. Izzadok én is. Hallgatunk.
Lazítok a nyakkendőmön. Miskolcon lakik, vagy hol a pokolban, valahol arra. Annak idején elsősorban onnan, arról a környékről mentek ki az emberek Amerikába. Aztán meg nem jöttek vissza, ott maradtak északkeleten a magyar falvak üresen. A cigányok meg beköltöztek. Abbahagyták a vándorlást, nem mentek tovább, megültek a házakban.
Azt hitték, jobb lesz így. Majd ők is úgy csinálják, ahogy a fehér elődeik. Házban élni. Megy az nekik. Álltukban rohadtak meg az ekhós szekereik az udvaron. Házban élni. Nem ment. De akkor már maradtak. Dolgoztak a vasgyárakban. Aztán az is odalett. Odalett a vas. Az acél, a nagy magyar rizs és a selyem. Rájuk rohadtak a szekereik után a házaik is. Raklapon alszik a hatalmas família. Ő meg odamegy közéjük, és térít. Missziózik, úgy mondja. Szeretik, becsülik, ő kicsit folyton fél tőlük. Adja nekik a halat, a hálót nem kérték. Majd a gyerekeik, esetleg, ha.
A nagydarab ember evangélikus pap. Ezek a saját szavai a saját életéről.
Nehogy már minden cigány a pápáé legyen! Röhög.
Martin doktor nem hagyná! Iszik tovább. Minden nap ezt teszi. Elintézi a falvakat, az a térítési körzete, ő úgy mondja, utána hazamegy a templomba, ott alszik, Miskolcon, vagy hol a pokolban, aztán ráiszik végre a másnapra. Fárasztó, sokba is kerül, de segít. Megint röhög. Persze, hogy van család, hát hogy a fenébe ne lenne. Három lány meg egy nagyon csúnya asszony, ősrokker a Havanna-lakótelepről, ne tudjad meg.
Egy bérlemény a lakhely, ennyire telik az egyháznak. Küldöm nekik a pénzt, néha felhívom őket, hétvégenként és ünnepnapokon együtt ebédelünk, ha sikerül, de már nem járok rendesen haza. Minek. Nem kellek. Nincsen benne érdekük. A legnagyobb lány néha fölkap valami szúrósat, azt emeli rám, üvölt. Takarodj innen, rohadék. Te vagy az ok. A másik kettő röhög. Az is fáj. Takarodok. Nem baj. Majd megértik. Vékony, hosszú, fekete szivarkái vannak. Elegáns bőrtokban tartja őket, egyes tárolás. Drága cucc, többet ér, mint a teljes ruházata, valahogy mégis illik hozzá. Méltóságot emel, rangot ad, vagy egyszerűen csak picike hazugság.
Kicsomagol, megkínál, nem kérek, rágyújt. Nagyon mélyre szívja le, féltem ezt az embert. Mosolyog, mélyről mosolyog, ahogy ma már ritkán szokás. A fészbukon láttam meg őket, mondja hirtelen. Telibe csókolja a feleségemet egy vadidegen férfi premier plánban.
Mondom neki, te, Mari, mondjad már meg, mi ez. Ki ez a mandró, áruld már el, szívem. Azt felelte erre, neked ahhoz semmi közöd, Ferikém. Semmi közöd hozzá. A barátom. Kirándultunk. Hagyjál.
Négy éve történt. Azóta megy ez. Vagy ki tudja, mióta. Katona volt a férfi, azt mondja, megjárta Afganisztánt. Embert is ölt, hogyne, átlőtte a begránátozott nőt, az volt a parancs, többet nem mesél. Itthon él, harci nyugdíjas, dől hozzá a lé. Unatkozik, kiképez, olvas, éldegél. Szeretőket tart, többet is, Mari csak az egyik. Az ő életük meg ez. Egy nyugdíjas és egy munkanélküli. Miskolcon, vagy hol a pokolban. Szex, barátság, szerelem – ha minden sikerül. Elválni, házasodni senki nem akar. A lányokat nem tájékoztattuk. Járok a cigányokhoz.
Haza meg nem. Ez a helyzet. Ez a szituációs helyzet, ő úgy mondja. Iszik, szivarozik, röhög. Kitartjuk, mert kitart. Már mér’ válnék el, hagyjál már. Egyetlen kereső, tudod, mi van. Négy szerencsétlen nő, részben éppen miattam szerencsétlenek, hogyan élnének a pénzem nélkül. Kirúgna az egyház, Martin doktor nem hagyná! Meg, tudod, az is volt, hogy vagy öt évvel ezelőtt, kint aludtam valamelyik faluban, már a fene tudja, hogy hol, és éjszaka,
hajnal felé, vagy ki tudja, lehetett úgy három, arra ébredtem, hogy egy nagyon mély hang azt mondja lassan ebben a kockafejemben, vagy hol, hol a pokolban, hogy ne csald meg a tiéidet soha. Tegezett, de mondta a nevemet, megszólított.
Ferenc, ne csald meg a tiéidet soha. Volt egy kis szünet, énekeltek benne hatalmas, fiatal tömegek, aztán újra az az erős, mély hang. Majd én vezetlek. Minden lépésedet vezetem én. Fölkeltem. Megmostam az arcomat. Néztem a tükröt. Valóság volt az a mély hang. Hozzám beszélt. Nekem mondta. Kimentem pisilni. Ittam valamit. Visszafeküdtem. Minden rendben van. Ehhez tartom magam. Ritkán fordul elő, hogy az Isten egyenesen az emberhez beszél, nem igaz? A cigányok falui meg az éjszakák a kisteremben, a templom mellett. Ital, szivarok, nézés kifele az üres ablakon. Ehhez tartom magam.
