Viktória Svájcban egy kicsi szobán osztozik egy szőke lánnyal, Blondival, aki állami gondoskodásba vett gyerekét szeretné „kiszabadítani” a „munkából” összekuporgatott pénzzel. Mindkettőjük futtatója ugyanaz az ember, a kártyajátékfüggő Junior. A lányok a megkeresett pénz felét adják neki. Ötven frank az orál, nyolcvan a sima, és száz a komplett.
A filmben gyakorta elhangzik, hogy haza lehet menni, ki lehet szállni – de senki nem megy. Junior a nőktől beszedett pénzből fizeti a lakbért, és lead a hierarchiában feljebb lévő striciknek is. De egyre mélyebben úszik a kártyaadósságban, ezért egyre vadabb a lányokkal, napi rutinná válik a verés, majd elveszi az összes spórolt pénzüket. Blondi a verésbe belehal. Viktória megszökik, és hazajön.
– Ha a cél a prevenció volt, akkor épp az ellenkező hatást éri el a film a benne szereplő hazugságok miatt. Ez a film azt üzeni, hogy nagy esélyed van arra, hogy erőszakos halált halj, ha prostituált leszel, ezért inkább kerüld el. Csakhogy az éppen hezitáló lányok nagy valószínűséggel találkoztak már Svájcból visszatérő nőkkel, ezért tudják, hogy egyiküket sem ölte meg a stricije. Arról viszont hallgat a film, hogy évekkel később nagy valószínűséggel belehalnak majd az állandó cigarettázás miatt a tüdőrákba vagy valamilyen nőgyógyászati rákba, a védekezés nélküli szex miatt kialakuló betegségbe, vagy a prostitúció elviselhetetlensége miatt használt drog túladagolásába.
Prostituáltak mondják
Az IRIS projekt keretében Sebhelyi Viktória szociológus 120, prostitúcióból élő, Zürichben dolgozó nővel készített interjút. A kép szörnyű: a nők többségét lelki vagy fizikai bántalmazással kényszerítették erre a tevékenységre. Összeköti őket a kilátástalan szegénység, az aluliskolázottság, a rossz családi háttér. Egyharmaduk hosszabb-rövidebb ideig nevelőintézetben élt. Nagy részük gyereklányként már átélt szexuális erőszakot, többüket kiskorúként kényszerítették prostitúcióra. 83 százalékuk, ha tehetné, azonnal kiszállna. Ám társadalmi integrációjuk teljességgel megoldatlan, Magyarországon semmilyen program sem segíti őket ebben.
Katasztrofális egészségi állapotban vannak, hiányos a fogazatuk, a könnyű öltözetet a leghidegebb svájci télben is megkövetelik a futtatók, így állandóak a felfázásos problémáik. Gyakoriak a nemi betegségek, valamint a hepatitis, mivel nem minden kuncsa használ óvszert, de ezért hajlandó többet fizetni, amit a nők, mivel szükségük van a több pénzre, kénytelenek elvállalni. A kuncsaftok gyakran megalázzák, meglopják, megerőszakolják őket. A svájci rendőrség számításai szerint egy prostituált havi 10-12 ezer svájci frankot keres, de ebből az összegből szinte semmit sem kap meg. Kávén és kekszen élnek. Lehúzza őket a család, a futtató, a szobáztató stb. Ahhoz, hogy ennyien élni tudjanak egy nőből, napi 10-12 órát kell dolgozniuk a hét minden napján. A nők több mint felének van gyereke. A gyereken keresztül könnyebben zsarolhatók.
A stricik valóban verik őket, de nem vágják le az aranytojást tojó tyúkot. A film azt a látszatot kelti, mintha ezek a nők valódi döntési helyzetben lennének, de ez sincs így –mondja Hoffmann Kriszta szociális munkás tízévnyi tereptapasztalattal a háta mögött. A svájci helyzetet is jól ismeri, mert ő a koordinátora a két éve svájci finanszírozással indult IRIS projektnek, amely most fejeződött be. Ebben a budapesti Sex Educatio Alapítvány, az utcai prostituáltaknak szolgáltatásokat nyújtó svájci Flora Dora, a pécsi INDIT Közalapítvány és a nyíregyházi Periféria Egyesület dolgozott együtt. A projekt célja az, hogy olyan szolgáltatásokat fejlesszenek ki a prostitúcióban élő nőknek, amelyekkel javítani lehet életkörülményeiken, és segíteni lehet a prostitúcióból való kikerülésüket is.
– Ezeket a nőket nem a csillogás, nem a gyors meggazdagodás reménye hajtja Zürichbe. Ezek a nők szinte éheznek. A kinti szociális munkások újabb és újabb étkezési lehetőségeket próbálnak biztosítani nekik az utcán, mert a futtatók még annyi pénzt sem hagynak náluk, hogy ételt vásárolhassanak – meséli Hoffman Kriszta, aki rámutat, hogy a filmben még az árak is hazugak: szó sincs 100 svájci frankról, eleve 20-ról indulnak és 60-ért már szinte bármit kérhet a kuncsaft. A magyar nőket futtató bűnözői körök lenyomják az árakat, kiszorítva az utcáról a svájci és más nemzetiségű prostituáltakat. Ha Svájc nem változtat a prostitúció megítélésén, akkor egyre nehezebben kezelhető lesz a helyzet. Ebben az iparágban elsődleges cél, hogy a kuncsaft ne látsszon. Ennek az érdeknek felel meg ez a film is, ahol a kuncsaft alig látszik.
Hasonlóan vélekedik Betlen Anna közgazdász, emberi jogi aktivista, a Magyarországi Női Alapítvány szakértője.
– Édeskedő hazugság lengi át a filmet. Már a nyitókép is az. Nem paprikázásból mennek Zürichbe a nők. A Zürichben az évi három hónapnyi alkalmi munkavállalási engedéllyel prostitúciót folytató nőket az év többi részében itthon vagy más országokban többnyire szintén prostitúcióra kényszerítik. A prostitúciót a film egyéni morális problémává redukálja, és egyáltalán nem tér ki a jelenség társadalomromboló hatására. A filmben szereplő színésznőkből is a hamisság árad: a valóságban nem ennyire hamvasak.
|
Tábla jelzi Zürich mellett, hol lehet prostit kapni
Arnd Wiegmann / Reuters |
A film nem lép túl a legolcsóbb közhelyeken. Szép, fiatal, kívánatos nőket látunk a prostitúció svájci színpadán, akiknek jottányit sem sérült az önbizalmuk, a szépségük, az egészségük, kedélyük, egyiküknek sem verték ki a fogait, nem éheznek, nem dohányoznak, nem gyógyszereznek, nem isznak, csak néha, jelzésképp egy-egy „bogyót” bekapnak, hogy könnyebb legyen, de igazából ez sem árt nekik. Na és persze ötpercenként harsan a fenyegetés: lehet húzni hazafelé. Mintha tényleg lehetne. Svájc felelőssége pedig fel se merül. A film nem kívánja megszólaltatni Svájc lelkiismeretét: osztja a hivatalos álláspontot, hogy ezek a nők önként, saját kockázatukra utaztak ki oda „dolgozni” anélkül, hogy akár egy pár szót is tudnának németül, nem említi meg, hogy nemcsak a magyar stricik, de a helyi turizmus, ingatlanpiac, szépség- és vendéglátóipar is – és rajtuk keresztül a helyi és központi költségvetés is – leveszi a maga részét az üzletből.
Magyarországon semmilyen szociális szolgáltatás nincs a prostitúcióban élő nők számára. A kormányt teljesen hidegen hagyja ez a kérdés. Az elmúlt években tovább romlott a helyzet. A budapesti prostitúció „őshazájában”, a VIII. kerületben ellehetetlenítették a tűcsereprogramot. Ennek következtében megszűnt a Csere Csak Csajoknak program is, ami a szerhasználó prostituáltaknak nyújtott segítő szolgáltatásokat. A magyar állam nem tekinti áldozatnak a prostituáltakat.
Hollandiában
Hollandiában 2000 ősze óta legális a prostitúció. Hollandia volt az első ország, ahol engedélyezték a bordélyokat, ahol a szex elismert, adózott munka lett. Abból indultak ki, hogy prostitúció mindig volt és lesz, tehát legális keretek közé kell szorítani, mert a tiltás generálja a bűnözést, az emberkereskedelmet.
A legalizálással javíthatók a munkafeltételek, az állami kontroll segít leválasztani a prostitúcióról a bűncselekményeket, segít felszámolni a kiskorúak kizsákmányolását. A holland igazságügyi minisztérium, az önkormányzatok számos tudományos vizsgálatot készítettek a legalizációs törvény hatásairól. Karin Werkman kutató arra az eredményre jutott, hogy a legalizálás nem érte el a célját, nem csökkentette a bűncselekmények számát, és nem védte meg a prostituáltakat. A kutató levezette, hogy a prostitúció és a bűnözés nem választható szét. A nők nagyobb része nem szabad akaratból választja ezt a „munkát”. A prostituáltak zöme soha nem lép be a jóléti rendszerbe. A kutatás eredményei alapján a holland kormány napirendjére került a szigorítás.
