Azért a hősnőnkön látható ensemble követi is az uralkodó irányzatot, meg nem is. Merthogy hosszú kabát dukálna a megbújó miniszoknyához vagy forrónadrághoz, melynek látképe olyannyira felzaklatta a megdöbbenésében aztán a hölgytől lemaradó, tisztes őszes halántékú járókelőt. A kisasszonynak viszont a kabátja is rövid; igaz, a csizmája megfelel a korabeli trendnek, hiszen fényes fekete. (Miként Nancy Sinatra énekelte: „These boots are made for walking"...) Akár ez is lehetne a legfontosabb részlete a felvételnek, mert a sikk világában a hatvanas esztendőket a láb évtizedének nevezték.
Az a dekád persze nem csupán a „virgácsról" szólt. Eleinte a babyboom határozta meg a módit: pasztellszínekbe öltöző Barbie babák közlekedtek mindenütt, az utcakép halványkék és rózsaszín volt. (Mármint Nyugaton. Keleten inkább szürke.) Aztán a tervező Mary Quant és a szupermodell Twiggy valósággal forradalmasította a divatot – meg az akkori idők társadalmát – a minivel. A kurta szoknyával a francia André Courreges is előjött, mégpedig hamarabb az angol Quantnál, ám – megfejthetetlen módon – nem keltett vele feltűnést. Később annál inkább befutott a kozmosz akkori meghódítását meglovagoló űrhajósstílussal, a plasztik ruhaanyagokkal, a neonszínekkel.
Ám 1970-re már a divat legfontosabb ihletőjévé az utca vált, a konfekcióipar a dolgozó nőknek tervezte és gyártotta termékeit. Elmúltak azok az évek, amelyek során a lányok tátott szájjal bámulták, mit visel Brigitte Bardot, Jane Birkin, Claudia Cardinale, Jane Fonda, Audrey Hepburn, Gina Lollobrigida, Sophia Loren, Liz Taylor vagy Marina Vlady, mert szembeszökött a sokszínűség, akár a virág a hippik hajában; a kizárólagosságnak egyszer s mindenkorra befellegzett.
Nem voltak ladyk és nem voltak babyk: hirtelen tömegével bukkantak fel az önálló hölgyek. Akik ugyanúgy öltöztek, ha színházba készültek, mint amikor a Budai Ifjúsági Parkba mentek meghallgatni kedden a Tűzkerék együttest, szerdán az Atlaszt vagy a Minit, csütörtökön a Geminit vagy az Olympiát, pénteken a Kexet, szombaton a Bergendyt vagy a Nonstopot, vasárnap a Scampolót.
Nagy műsor volt, de a slágerlistát nem ezek a zenekarok uralták: 1970-et hűen jellemezte az a hónap, amelynek első tíz helyezettje között egyaránt három Illés-szám (Menekülés, Nem hiszem, Kéglidal), Omega-siker (Gyöngyhajú lány, Tízezer lépés, Ballada a fegyverkovács fiáról) és két Metró-nóta (Kócos ördögök, Mária volt) sorakozott az Ifjúsági Magazin népszerűségi rangsorában. Amúgy más dimenzióba került akkor az elnevezést illetően addig csak fiktív Metró-klub, hiszen hetven tavaszán avatták a budapesti metró első szakaszát...
Az idő tájt Pest másik különlegessége „Kloss kapitány", azaz Stanislaw Mikulski volt: a lengyel színművész főszerepet játszott a Pozsonyi úton forgatott, A gyilkos a házban van című magyar krimiben, valamint a Népstadion 75 ezer nézője előtt rendezett Színészek–Újságírók rangadón (5-5). Nagy a gyanúm: ha nem „Szúrós elvtárs", hanem Mikulski bukkan fel a hölgy mellett, akkor a szépség nem siet tovább ily érzéketlenül...
