Bár a műsor csak tavasszal indult – egyáltalán: az egész Magyar Rádió mindössze az előző decemberben kezdte meg a rendszeres adásokat –, már a második kísérlete volt ez Mariska néninek, hogy fölébressze ifjú hallgatói pályázókedvét. Május végén még arról a témáról várta a dolgozatokat, hogy „miért szeretem a dalt, a zenét, mit érzek mikor dalt, muzsikát hallok”. Ám hiába ajánlott fel három pályadíjat is „a nemes lelkű, jóságos Kertész Tódor bácsi” – azaz a Vörösmarty téren működő, a dísztárgyaktól a játékokig lényegében mindennel kereskedő műiparáru-szaküzlet –, a várt írásművek csak nem érkeztek meg.
Nem véletlen, hogy Mariska néni végül a szófogadásról kezdett szónokolni, jelezve: „A kedves jó igazgató bácsi engem csak énekelni hívott ide a rádióba. És én neki szót is fogadok. De szót fogadok a szívemnek is, mikor a szeretet hangján szólok hozzátok (…) Ó, ha tudnátok, mennyit gondolok reátok, mennyire iparkodok néktek minél több örömöt szerezni! Ha látnátok, mennyi sok gyönyörű és értékes ajándékokat gyűjtöttem már össze számotokra, hogy szorgalmatokat, munkátokat azonnal megjutalmazzam.” Aztán meghirdette a hazafias pályázatot.
Zimburg Iván egy csavaros Hardtmuth ceruzát kapott tüzes szavaiért cserébe. Dénes Iván Fohász és Riadó című hazafias verseiért egy Hardtmuth-féle Kohinoor-készletet, Friedlieb Magda Magyarország című munkájáért egy Pischinger tortát, Ringelhann Béla egri kisgimnazista pedig az egri vár küzdelméről szóló írásáért egy zsebbe való bőr tolltartót. A versengés azonban ezzel még nem ért véget, így előbb-utóbb gazdára lelt Kertész Tódor csodálatosan felszerelt varródoboza, a Fogjuk meg a róka komát című társasjáték, a teljesen felszerelt tulipános tolltartó, ahogy az Ádám Károly cég által felajánlott baba-kézimunkadoboz, Meinlék nagy csomag cicanyelve és a három Hardtmuth-féle zsebirón is. Az egyik nyertesnek azonban kénytelen volt megüzenni Mariska néni: írja meg a rádió-előfizetési nyugtájuk számát, mert csak ennek ellenében kaphatja meg az ajándékot.
Nem véletlen persze, hogy Mariska néni drága kicsi hallgatóitól elvárták, hogy hazafias érzelmeik tanúbizonysága mellé csatolják az előfizetési nyugta másolatát is. 1926 tavaszán 34 ezer készülékről tudott a Magyar Rádió az országban, de minden jel arra mutatott, hogy ezt sokszorosan felülmúlja az orvrádiózók – köztük a detektoros készüléket fabrikáló gyerekek – száma. Kézenfekvőnek mutatkozott tehát egyenesen a legkisebbekhez szólni, az ő érdeklődésüket felkelteni a kifejezetten nekik szánt műsorokkal meg a lehetőséggel, hogy élő adásban hallhatják a személyesen nekik címzett üzeneteket. Mindez pedig egyúttal gyarapíthatta is az előfizetők táborát.
A rádiós szakirodalom megőrizte a műsorban a legelső hónapoktól feltűnő gyermekprogramok készítőinek nevét. Az úttörők a mesélők voltak: a vasárnaponként feltűnő Oszkár bácsi, a szerdai mesét mondó Bergengóc bácsi és Onkel Hans, aki péntekenként németül szólt a gyerekekhez. Az utóbbi, dr. Hans Göttling magyar vonatkozású rögtönzésekkel tűzdelte meg a német meseirodalomból vett szövegeit. Szalai Oszkár a rádión kívül is sokfelé vállalt fellépést, és a magyar meséken kívül olykor arab, japán és görög történeteket is beillesztett a műsorába. Bergengóc bácsiról viszont, akit hallgatói általában ősz apókának képzeltek és nagyon kedveltek a saját maga által kitalált figurákért – azaz a két farkaskutyáért, Morgó Mukiért és Topogó komáért –, igen kevesen tudták, hogy valójában Zsombók Zoltán, és mindösszesen huszonhárom éves. Ő a gyermeki ajándékok mellett a krónikák szerint temérdek házassági ajánlatot is bezsebelhetett: levélírói úgy vélték, ideális férjanyag az a férfi, aki ennyire szereti a gyermekeket.
|
Egy lelkes rádióhallgató a harmincas években
Fortepan |
1928-ra ez a kezdeti stáb alaposan kibővült. A rádióújság karácsonyi száma fényképpel mutatta be őket: „a rádióapparátus láthatatlan tündérei, manói, nagyapói, akik ezer tréfával, ötlettel, mesével kacagtatják meg a gyermekvilágot” – szólt a leírás, és a névsorban ott volt Harsányi Gizi, Szemedy Pál, Pista bácsi (dr. Kerestélyi István), özvegy Sebők Zsigmondé, özvegy Pósa Lajosné, Kálmán bácsi (Pesthy Kálmán), Mária néni (Thury Mária) és persze Mariska néni is.
Mariska néni, azaz Manchen Mariska volt az első nő, aki nem mesékkel és versekkel (mint az íróözvegyek), hanem dalokkal, mégpedig a saját maga által szerzett nótákkal lépett fel a rádióban.
A fennmaradt dalcímek – Anyuka főz, Peti báránya, Készül a kenyérke, Tánci baba – a művek jellege felől nem hagynak kétséget. Emellett még egy dolgot tudunk a műsorról: hogy a művész szerint ezek egytől egyig „szép magyar” dalok voltak, amelyeket időről időre kottagyűjteményben is közreadott Manchen Mariska. Címük szerint akadt itt Tulipános csárdás csokor, Hedvig csárdás, Mártha gavotte, Automobil polka, Tengerész induló és Tengerész valcer is.
Manchen Mariskának a művészetébe vetett hite mellett a viszonylagos anyagi jólétét is mutatja, hogy kottái és Innocens Meta néven jegyzett ifjúkori novellái mellett a rádióműsorának szövegeit is kiadta két kötetben. A Drága kicsi hallgatóim című füzetek a szerzőnél voltak megrendelhetők, a Verpeléti (ma Karinthy Frigyes) út 14.-ben. A korabeli címtárakat vizsgálva így azt is megtudhatjuk: Mariska édesapja Manchen Frigyes nyugalmazott fővárosi adóvégrehajtó volt, akivel a művésznő 1928-ban is egy fedél alatt lakott.
Mariska „néni” ekkor a harmincas évei legvégén járt. Noha a Drága kicsi hallgatóim 1929-es első kötetében évszámmegjelölés nélkül adta közre a pályakezdését rögzítő újságcikkeket, az indiszkrét utókor némi kutakodással könnyen azonosíthatja ezeket a publikációkat. Azt az 1894. február 13-án megjelent nyúlfarknyi közleményt például, amely a Budapesti Hírlapban arról adott hírt, hogy „Mozarton is túltesz – legalábbis korban” a kis Manchen Mariska, „akit most a II. ker. Polgári Kör estélyén bámultak meg. Ez a kislány négy esztendős és magyar népdalokat zongorázott olyan csinosan, hogy valóságos tapsvihar kísérte játékát”. Egy évvel később pedig azt kürtölte világgá a Pesti Napló, hogy a kislány József főherceg és fenséges családja körében mutathatta be művészetét. „A magas vendégek zajosan tapsoltak és a bájos, gömbölyű arcocskán a legdisztingváltabb csókok cuppantak el”.
A későbbi éveit lefestendő Manchen Mariska még beidézett egy cikket az Egyetértésből, amely amellett, hogy dicséri a friss kottafüzetén közölt arcképe szépségét, megjegyzi, hogy tizennégy évesen már eltartotta magát mint zongoramesternő. Közölte emellett Prohászka Ottokár neki írott hosszú levelét, amelyben a püspök nemcsak a novelláit és a zenei szerzeményeit méltatta, hanem lelkesítő szavakat is intézett hozzá: „Deo Gratias! Itt szív lüktet s lélek lobog! Tartsa magát kedves Metám e lelki állapotban s tegyen mindent úgy, mint aki a hitet s a szeretetet viszi bele a szürke életbe s a piszkos világba. Örömének örültem! (…) Nagyon örülök, hogy oly szép sikerrel dolgozik s főleg, hogy ébresztget s lelkesít s az ifjúság lelkébe oltja a hazaszeretet ideálizmusát.”
Mondhatni, Manchen Mariska a kéthetenként közreadott rádióműsorában semmi más nem tett, mint követte a püspök útmutatását. Miközben teljesítette Klebelsberg Kunó kultuszminiszter elvárását is, aki a Magyar Rádió megindulásakor így érvelt: „A modern élet olyan óriási követelésekkel lép fel nemcsak a középosztállyal, hanem a nemzet nagy tömegeivel szemben is, hogy a népiskola egymagában nem képes azt az ismeretanyagot közvetíteni és azokat az erkölcsi tulajdonságokat kifejleszteni, amelyekre a mezőgazdasági, ipari, kereskedelmi és közlekedési munkásnak okvetlenül szüksége van....”
Mariska néni „engedelmes, rajongó szívű, nótás ajkú, drága szép liliomos hadserege” tehát egyre gyarapodott, a gyerekek tömegével gyártották a hazaszeretetről tanúskodó fogalmazványokat.
S míg Ancsin Elvira leírását, hogyan vágyott haza franciaországi üdüléséből, a Rigler József Ede Rt. két doboz díszlevélpapírjával honorálták, a világtalan Hajdú Kató hazafias dolgozatát saját ametiszt rózsafüzérével köszönte meg a műsorvezető.
Ám sem Manchen Mariska, sem a neki író gyerekek további sorsáról nem tudunk sajnos semmit. Még Zimburg Ivánéról sem: de ő tényleg a legjobbkor született ahhoz, hogy akár meghalhasson is a hazáért. Mondjuk a Donnál.
