Az ember nélküli világnál nincs csodálatosabb

Nemrég előkerült egy fénykép, amely engem ábrázol nagyjából azokból az évekből, amikor a Sátántangót írtam. Néztem ezt az alakot, s aztán megnéztem magam egy tükörben. Uramisten, mit mondjak? Megbocsátás van bennem, s csupán a vereség méla búját érzem. Krúdy Gyulának mondom, de biztos vagyok, hogy ön is érti, miről beszélek.

– „Az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze”, ez a mozgás pedig nem több, mint „diadalmas romlás”, „szívós, emésztő pusztulás”– áll a Sátántangóban. Sokak szerint ebben foglalható össze írásainak világképe. Így gondolja?

– Akkoriban magam is a sátántangót jártam,

ma már nem járom, csak nézem, ahogy járják.

Úgy látom innen, a sátántangó ugyanaz maradt. Nehéz többet mondani erről, mert a távolság a között, aki járja, meg aki nézi azt, aki járja, irdatlanul nagy. Nehéz a válasz, részben, mert már nincs közöm ahhoz, aki ezeket a gondolatokat megfogalmazta, részben, mert amit erre válaszolnék, azt írom éppen most. Így hát, arra kérem, képzeljen el egy étlapot egy alföldi restiben, amelynek élén régen, 30 évvel ezelőtt az állt: „Húsleves”, ma viszont ez: „Húsleves gazdagon”. Ez a helyzet.

– „Már évek óta szerettem volna egy olyan regényt írni, amiben nem szerepel ember” – nyilatkozta bő tíz éve. Miért érdemes erre törekedni?

– Ha nem maradt volna fönn Szophoklész nevezetes sora arról, hogy az embernél nincs semmi csodálatosabb, akkor most azzal jönnék elő, hogy évszázadok óta helytelenül fordították Szophoklészt, hisz ő, mint biztos forrásból tudom, valójában azt állította, hogy amennyiben leszámítjuk az embert, akkor a világnál nincs semmi csodálatosabb. De így maradt fenn az idézett sor, ezért aztán már csak azzal jöhetek elő, hogy rendben, nehéz pillanatokban kimondhatjuk ezt a „Nagy Nevezetest”, de csak úgy, hogy közben diszkréten zokogunk. Ahogy Malcolm Lowry tette.

Arról beszélek, hogy káprázatos világ van előttem, elbűvöl a paradicsom – mielőtt belép ebbe a paradicsomba az ember. És hiába mondja ön azt, hogy na, de hát, fiatalember, micsoda dolog ez? Hiszen maga is pontosan tudja, hogy az ember éppúgy része a teremtett világnak, mint minden más ebben a teremtett világban, így hát egyszerűen nem teheti meg, hogy az ember nélkül beszél róla, vagy akár hogy az emberben nem látja meg ama elbűvölő alkotóelemeket, amelyek miatt éppen annyira a paradicsom kábító csodálatosságához tartozik ő, mint bármi más. Azt mondom erre, nem, az ember a „Megnevezhetetlen” sátáni oldalához tartozik, más szóval, a sátáni uralkodik rajta, s így mindent megront maga körül, ha elég időt kap, hogy elvégezze, amire rendeltetett.

Mindenkit büntetnék, aki a „Közép” fogalmát meg meri említeni. Hogy az ember folyton olyan pontját foglalja el a teremtésnek, ahol két erő húzza, és így tovább, és a többi, tudjuk. Büntetném.

A legmélyebb gondom a „Teremtett Világgal” éppen ez: hogy nincsen benne „Közép”. Tudja: mindig csak az a rohadék 0101.

– Első regényeiben, a Sátántangóban és Az ellenállás melankóliájában a kereszténység átértelmezett, félig-meddig visszavont jelképrendszere dominált. Azóta inkább a buddhizmusé. Mi magyarázza ezt?

– Amennyiben így van, és ön nagyszerű megfigyelő, tehát nyilván így, akkor is el kell áruljam, hogy akár a keresztény szimbólumok rendszerét fedezi fel a korai művekben, akár a buddhizmuséit a későbbiekben, ez a „váltás” nem jelent valódi váltást egyikről a másikra, mint amikor valaki kitér az egyikből, és betér a másikba, így hát azt sem magyarázhatom meg, mi magyarázná ezt. Mindkét világfilozófia közel áll hozzám, de hozzám a manicheizmus vagy a judaizmus vagy a taoizmus vagy a sintoizmus éppen annyira közel áll. Már amennyiben ezekre filozófiaként gondolunk.

Ne feledje, hogy a szórakoztatóiparban dolgozom,

és szakmám egyik szabálya szerint nem én nyilatkozom meg a regényeimben, hanem a hőseim. Minden, amit a regényeimben olvas, a hősökhöz tartozik, nem hozzám. Praktikusan vizsgálva a kérdést, azt mondhatom, hogy amikor a korai műveimet írtam, azok Kelet-Európában játszódtak, Magyarországon. Ott – hisz a kevert és a sör keresztjére voltak ráfeszülve – viszonylag ritkán nyilatkoztak meg regényhősök a buddhizmus szimbólumain keresztül. Később, amikor e hősök már a Távol-Keletről kezdtek fel-feltünedezni, akkor meg érthetően inkább a buddhizmus finom füstjén át fejezték ki magukat, és nem a kereszténységén, lévén ott a kevert-sör kombó ismeretlen. Ha a sors úgynevezett szeszélye engem például Iránba sodor, és nem Magyarországra vagy a Távol-Keletre, biztos lehet benne, hogy akkor most a zoroasztrizmusról, a Mithrasz-kultuszról vagy egyenesen a szufizmusról társalognánk. De nem tesszük.

A nagyonszépirodalom a romlás ellen hat Valuska Gábor / Népszabadság

– Az írás aktusa gyakran beépül a szövegeibe, és ezzel sok kritikusa szerint a megmutatkozó romlás részéve válik. Mi a szépirodalom szerepe a világban? Kell-e egyáltalán írni?

– Borzalmasan érintene, ha ezt olvasnák ki szövegeimből ezek a kritikusok. Komolyan felteszem, hogy van egy nagyon magas fokon művelt szépirodalom, egy nagyonszépirodalom tehát, amely a romlás ellen hat. Már az a lehetőség is, hogy ez az irodalom vállalhatja akár azt is, hogy magára a megismerésre tör, vagyis hogy nem előír egy világot, hanem kutatja azt, már erőteljesen jelzi, hogy nagyon is morális tény. Nincs meg minden szépirodalomnak ez a morális akcentusa, de a nagyonszépirodalomnak megvan. És én ebbe az irányba törekszem a nyelvvel.

– Vannak rokonai a kortárs magyar irodalomban? Bodor Ádámmal szokták leginkább együtt emlegetni.

– Teljesen rokontalan vagyok én itt, azt hiszem.

Viszont magyar, tehát nekem minden magyar és elkerülhetetlenül: rokon.