Mandel számára Bécsben van tér

– Miért?

– Mert miközben úgy látom, hogy néhány átmeneti évtized után ma, Magyarországon az emberektől újra figyelmet kap a kultúra, és főleg az alternatív terület megint ígéretes produkciókat kínál, de ahhoz, amit én csinálok, itt nincs terep. Vagy nincs helyszín, vagy van, de méltatlan, miképpen általánosságban elmondható, hogy méltatlan a kultúra politikai megítélése, támogatása is. Úgy gondoltam, én nem tudok versenyezni falunapokkal, alkalmi sztárokkal, és arról, amit én csinálok, nehezen tudok szót érteni a szakmailag gyenge színvonalon dolgozó kulturális hivatalnokokkal.

– Ezzel szemben Ausztriában?...

Mandel Róbert szerint bécsiként a pályázatokon is jobb eséllyel lehet indulni Fotó: Erdős Juci

– Ott a kultúra valamennyi faluban, városban kiemelt szerepet kap. Nálunk lerombolták a kastélyokat, ott megőrizték, karbantartják és kulturális eseményeket, fesztiválokat rendeznek azokban. Természetesen nem a rongyrázós vállalati bulikra és társasági eseményekre gondolok, hanem olyasféle programokra, mint az általam szervezett fesztiválok voltak: a Visegrádi Palotajátékok vagy a World Music Festival (Womufe). Sok ott a kreatív energia, és az értelmes kultúrára nagy a fogadókészség.

– Mit csinál most Bécsben?

– Az évtizedek óta ott élő hárfaművésszel, Aba-Nagy Zsuzsannával megalapítottam a Geneamus zenei egyesületet, amelynek égisze alatt fesztiválokat, hangszertörténeti előadás-sorozatokat szervezünk, kottákat, lemezeket, könyveket adunk ki, zeneszerzőversenyt hirdetünk. És persze muzsikálok is. Részben újjáéledt a Mandel Quartet, és alakult egy zenekar odakint, az Ensemble Geneamus. Ez egy héttagú formáció, amelyben vegyítjük a régi és az elektronikus zenét.

– Hogyan fér össze a régi zene az elektronikus hangszerekkel?

– A tagok eredeti, korabeli instrumentumokon játszanak: üvegharmonikán, serpenten, tekerőlanton, viola da gambán, biedermeier hárfán, ezekhez csatlakoznak óvatosan az elektromos hangszerek, amelyek egészen különlegessé teszik a hangzást. Ma már a szintetizátor nem újdonság, eljutottunk addig, hogy elmúlt a divatja, és lehet normálisan, a saját lehetőségei szerint használni. Iszonyatos dolgokat tudnak ezek a hangszerek, akár egy vécékilincszörgést át lehet alakítani a segítségükkel a Notre-Dame harangzúgásává. És, ha ilyen kincs van a kezünkben, miért ne használnánk? Azért, mert engem a régi zene érdekel, fontosnak tartom a fejlődést.

– Miért lényeges, hogy a régi zene javarészt eredeti hangszereken szólaljon meg?

– Én a régi zenét azért szerettem meg, mert annak idején találkoztam olyan emberekkel, akik nagyon vonzóvá tették számomra. Nagyon megfogott, hogy néhány zenész nem gitárhoz nyúl, hanem lanthoz, nem zongorához, hanem csembalóhoz, és nem dobhoz, hanem korabeli ütőhangszerekhez. Mindez ráébresztett arra, hogy mekkora tévedésben élünk, amikor koncertet hallgatunk, hiszen a századokkal korábban élt szerzők nem a mai hangszerekre írták a zenéket. Az eredeti hangszereken teljesen máshogy szólalnak meg azok.

– Hangszert is készít még?

– Amikor Magyarországon vagyok, akkor szinte minden nap dolgozom. Most a Szent Efrém kórusnak készítek egy hatalmas, egyméteres tekerőlantot, magamnak pedig csinálok egy olyan tekerőlantot, amely egyesíti bizonyos indiai hangszerek sajátosságait a középkori hangzással. És tervezek olyan demonstratív hangszereket, amelyeket a gyerekek a hangszertörténeti előadásaim során ki tudnak próbálni.

– Megtanítja őket is kesztyűbe dudálni?

– Egyszer egy vidéki koncerten azzal viccelődött valaki, hogy én annyi furcsa hangszeren játszom, hogy a végén megtanulok kesztyűbe dudálni. Hazamentem, egy bőrkesztyűbe gumikesztyű bélést tettem, az ujjak végére sípokat szereltem, és kész volt a kesztyűduda. Ezt még a Ki mit tud?-on is bemutattuk. Én értem a viccet. És szeretem is.