Igyekeztem értelmet találni abban, hogy hétről hétre meghallgathatom ugyanazokat a dalokat, miközben táncosok tépett IKEA-függönyökben hajlonganak a művészi aláfestés jegyében, továbbá tízpercenként kimondja valaki azt a szót: attitűd, de a megértés, fájdalom, nem jött össze nekem.
Kivált, mert a dalok makacsul nem lettek jobbak/művészibbek/ihletettebbek – mitől is lettek volna, ha ugyanazok –, mintegy mélységük sem tárult föl, a zsűri sem tudott ugyanarról nagyon mást mondani, továbbá az sem dobta fel a performanszsorozatot, hogy ker. tévék sztenderdjeinek megfelelően különféle kisfilmekkel kötötték át a műsort.
 |
| Fotó: Mohai Balázs / MTI |
A Dal egy az egyben X-Faktort másolói készítői nyilván arra gondoltak, hogy az jelenti majd a kohéziót a struktúrában, ha Mushut elviszik az óvodába, ahol a lelkes gyerekek eléneklik a „Bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske..." kezdetű örökbecsűt, esetleg Vásáry André és csapata héliumos lufival nótázgat, hehe, ám ettől a helyzet csak rosszabb lett. Nem kicsit, nagyon. Ehhez képest az, hogy Kállay-Saunders András előbb nem hallotta a zenei alapot, majd a vezérlői utasítása gyorsan megismételtetett (!) fellépés során ugyanúgy magán kívül énekelt, szóra sem érdemes.
