Magocskányi cucc a szájban

Ahogy a monodrámában a színésznő mondja:

„Cseresznyemagnyi cucc a szájban a lágy és a kemény szájpad határán. Olyan, mint egy kismadár agya, még a féltekék illesztése is kivehető, ha elég ügyesen vágják ki az emberből... Egy cseresznyemag nagyságú valami lepuffan a nyelvedre... Jézusmária!”

– A monodráma olvasópróbáján – mondja Fekete Péter direktor – magamban kétszer hoztam döntést. Ha velem történne ilyesmi, elbúcsúznék a családomtól, vásárolnék egy hajót, elmennék a tengerhez, és nekivágnék. Aztán tovább hallgatva a monodrámát, módosítottam az elhatározásomon: hagynám a hajót, s ahogy Tünde, én is a kezeléseket választanám, mert kell az a plusz két év, öt év vagy huszonöt... A gyerekeim már felnőttek, a feleségem a Pető Intézet rektorhelyettese, én pedig egy földhözragadt színigazgató vagyok. Tíz évvel ezelőtt Budán, a Kék golyó utcában, abba a bizonyos alagsorba, ahová a rákbetegek sugárkezelésre járnak, én az unokabátyámat kísértem, sokszor. Aztán pedig ki a temetőbe. 2013-ban Magyarországon 35 ezren haltak meg rákban. Egy kisváros lakossága.

– Amikor az élet válságba kerül – magyarázza az öltözőjében Kara Tünde, és nagyot harap egy kápia paprikába –, két út van. Vagy föladod, vagy továbblépsz. Csakhogy a továbblépéshez borzasztó erőfeszítés kell. Könnyebb lenne föladnod, és meghalnod. Nekem az életben maradásról sosem az jutott az eszembe, hogy valamit gyorsan még ki kellene sajtolnom az életből. Az anyám, az apám, a nagymamám és a párom jártak az eszemben, mert hozzátartozónak lenni a legnehezebb. Amikor elmondod nekik, az arcukon ugyanazt látod, ami a tiéden is volt, amikor az orvos közölte veled: mirigyrák. De a hozzátartozó tartja magát, tartania kell magát azért, hogy te kibírjad. Én a bajomról mindig nyíltan beszéltem, egyszer még káromkodtam is, üvöltöttem a kórházi ágyon, miközben szegény anyámék ott ültek mellettem.

Kara Tünde

Az állapotomra voltam dühös, arra, hogy bizonyos dolgokról nem tudom, nem tudni, meddig tartanak még. És már megint kórházban vagyok. Műtenek. A számban belül „u” alakú vágást ejtenek, s hogy a keletkező lyukat eltüntessék, a lebenyt húzni kezdik föl a szájpadlásra. A nyálkahártyám nekem eleve feszesebb, feszül az egész bal oldal, annyira, hogy már a száj kinyitása is nehéz. Nem tudok enni, inni, ásítani, a sugarazástól a szöveteim megkeményedtek, az orromba egy cső megy, amibe az ételt egy fecskendővel juttathatom. A kemo- és sugárkezelések miatt cseng a fülem, nem érzek ízeket, az arcom pattanásos, a körmeim csúnyán begyulladtak. Fekszem a kórházi ágyon, káromkodok, kiabálok, amit később szégyellek, annyira, hogy fölkeresek egy pszichológust...

„Miért éppen a szájszervben van a betegség? Ami egy színészt tönkretesz. Valakinek, valaki másnak a lelkéből, a tudatából, egy szerepnek a lelkéből átjön a rontás, a rossz? És lehet, hogy én ezeket formáltam gombócokká. És ezek jöttek ki rajtam...”

(Részlet a Karkithemia című monodrámából)

– Hogy-hogy mit jelent a nevem? – kérdezi Kara Tünde az öltözőjében, és jóízűen beleharap a kockasajtba. – Törökül feketét. Egy színházi fesztiválon Törökországban beszélgettem egy török történész fiúval. Ő mondta, hogy a kara arab név, és hogy az óarabban nemcsak feketét jelent, hanem hófehéret, sőt királyt is. Színészként én is hol fekete, hol fehér életeket élek, időnként pedig királynő lehetek... Gyerekként sziklamászó és autóversenyző is akartam lenni. Úgy nyolc-tíz éves lehettem, amikor láttam magam előtt egy képet. Kiszállok a saját autómból a nagymamáék háza előtt. Felnőtt nő vagyok, olyan, aki révbe ért, és ez büszkeséggel tölti el. A nagymamám tanítónő vagy tanárnő szeretett volna lenni, de az édesanyja megbetegedett, állítólag valami rosszindulatú női bajban… Volt egy kisöccse is a nagymamának, így lett egy ügyvédi irodában takarítónő. Okos asszony az én nagymamám, nyolcvanöt évesen is mindenkit úgy fogad el, amilyen... De amikor megbetegedtem, nem mertük neki bevallani. Féltésből. Hiszen még csak huszonhat éves voltam. A horoszkópom szerint a Halak jegyében születtem, az aszcendensem a Szűz. Az elemzők azt mondják, ez a haláltengely, és a halállal már kamasz korom óta fura, labilis volt a kapcsolatom. Azt éreztem, van hozzá közöm. Nem, a betegségnek semmi előzménye nem volt. Nem, fáradékonyabb sem voltam. Az a gond ezzel a bajjal, hogy nincsenek előtte kellemetlen érzeteid. Csak hirtelen jön egy magas láz, a szádban nő egy tályog...

„Az adenoid cysticus carcinoma rákényszerít arra, hogy önmagamról gondolkozzam. Hogy a saját szavaimmal szólaljak meg és beszéljek saját magamról. Pokolian fájdalmas.”

(Részlet a Karkithemia című monodrámából)

– Dr.R. lett az orvosom, az Országos Onkológiai Intézet fej- és nyaksebészetének az osztályvezető orvosa. Csodálatos, ha valaki egy ilyen helyen, ami időnként Kharon ladikjához hasonlít, jó ember tud maradni. Egyszer még ide, Békéscsabára is elutazott Pestről azért, hogy lásson a színpadon. Igen, volt, hogy a műtét előtt az orvosok azt mondták, elképzelhető, ön alkalmatlan lesz színésznek, mert a „t” és a „d” hangok helyett csak ká-t tud mondani: „Ó, Romeo, mérkkkh vagy kkhe Romeo?” De dr. R. azt mondta, majd akkor foglalkozunk a problémával, amikor van. Az utolsó sugárkezelésnél volt egy fura ellenérzésem, az, hogy ezt én már nem, én ezt már nem bírom, nem akarom...

„JÓ REGGELT! NEM TUDOK BESZÉLNI. RADIOCHEMOTERÁPIÁN ESEK ÁT, A FŐORVOSNŐ PÉNTEKEN BE SZERETETT VOLNA FEKTETNI, DE ÉN SAJNOS MÁR MOST NAGYON GYENGE VAGYOK. NEM TUDOK ENNI, CSAK NÉMI TÁPSZERT. ÉS A SUGARAZOTT SZÁJÜREGEM IS NAGYON FÁJ. CONTRAMAL CSEPPEL CSILLAPÍTOM A FÁJDALMAT. A HALLÁSOM SEM TÖKÉLETES, OLYAN, MINTHA EGY BEFŐTTESÜVEGBE LENNÉK ZÁRVA. KÉREM SZÉPEN, SEGÍTSENEK!

(Fölírás a Karkithemia című monodrámában)

– Az utolsó sugárkezeléshez hálós maszk készült. Meleg műanyagból, ami szobahőmérsékleten a fejen megszilárdul. Ez az a maszk, amit az előadásokon majd fölveszek. Hogyhogy miért őriztem meg? Mondhatnám, tudtam, egyszer még szükségem lesz rá, de nem igaz... Volt a kórteremben egy betegtársam, akivel nagyon hosszú időt töltöttünk együtt. Tetszett neki a kedvenc lensálam, odaadtam. A férje fafaragó, van tőle egy Szűz Mária-fejem meg egy kereszt Jézus fejével, nekem adta.

Pethő Sándor és Zalai Miklós Karkithemia című monodrámájának a plakátja

A fafaragó szép síremléket faragott a feleségének... A hálós maszkomat otthon a szekrényembe dugtam... A sugárterápiás asszisztens a búcsúzáskor azt mondta, jó, rendben, tegye el, bár a betegek el szokták égetni. Babonából.

A Kék golyó utcában a sugárkezelő pince olyan, mintha az ember a pokolba szállna le. Amikor ott vagy, csak a túlélés a fontos, mindig csak a következő lépésedet tudod... A fejemre szilárduló hálós maszk nemigen bosszantott, hiszen a színházban is vettek már az arcomról, a mellemről lenyomatot gipszből... 46 kilóra fogytam, nem volt erőm semmihez, de azért időnként a test könnyűsége elszórakoztatott. Amikor több hónapos távollét után visszajöttem Békéscsabára, és próbáltam összeszedni magam, de még mindig nem értem el az ötven kilót, elmentünk futni a párommal. Ő is színész. Azon ámultam, hogy amikor a földtől a testem elrugaszkodik, elemelkedik, mennyire kevesebb energia kell ehhez, mint korábban. S miközben ezen szórakoztam, a párom rám nézett, és azt mondta, hízhatnál egy kicsit... Nem, nem akartam, hogy a betegségemről monodrámát írjanak. Bizarrnak tűnt. Nem, nem szeretek tolakodni a saját életemmel. Amikor kijöttem a kórházból, arra gondoltam, önkéntes munkát fogok végezni. Hálából.

Akár ott, a Kék golyó utcában. Mert fontos, hogy bátorítsam az embereket és elmondjam, nem kell azonnal föladni, lehetséges a túlélés. Zelei Miklósnak is ezért mondtam igent.

Megírhatja a betegségemet. Aztán az első olvasópróbán elsírtam magam. Mert miközben a szöveget olvastam, láttam magam előtt a valóságot. Azt a valóságos napot, amikor négy hónapnyi távollét után megérkezem a lakásba, amitől úgy búcsúztam, helló, lehet, hogy többet nem találkozunk. Kinyílt a lakás ajtaja, én meg nem hittem el, hogy tényleg van még egy lehetőségem. Én ma úgy vagyok egészséges, hogy beteg vagyok. Ez az én természetes állapotom. Mert az orvosok azt mondják, olyan nincs, hogy viszlát, meggyógyultál. Félévente kontrollra járok. Ez egy ilyen helyzet. Jelenleg tünetmentes vagyok, sokat, sokfélét játszom a színpadon. Ha kell, harsányan énekelek. Ön is elhitte a nézőtérről, hogy ezt teli szájjal teszem.

A fülem még mindig cseng, hozzászoktam. Érzékenyebb lettem a fényre is, de az ízeket már újból érzem. Az állapotomra a legfurcsább és legjobb jelző az, amit az én drága orvosom mondott, én vagyok az ő makkegészséges betege.

A monodráma ősbemutatóját április 13-án tartják.