– Mennyire áll közel hozzád a szereplés?
– Mesélni, beszélgetni szeretek, de szerepelni, pózolni már kevésbé. A könyvesblogos fotózásnál is hezitáltam, hogy valóban szükség van-e a beöltözésre, de a blog szerkesztői lelkesek voltak, én örültem, hogy velem szeretnének dolgozni, úgyhogy könnyen belementem. Egyébként nem feltétlenül örülök neki, hogy annyi fénykép készül rólam. Az kicsit meg is ijeszt, hogy ma gyakorlatilag bármilyen fotó felkerülhet az emberről az internetre, és aztán ott van ítéletnapig. Tavaly ilyenkor megjelent a könyvem, azóta egy csomó rólam készült képpel találkoztam. Úgy alakult, hogy több olyan, különböző alkalmakkor készült kép is ott van a neten, amin ugyanazt a piros kapucnis felsőt viselem. Egy idő után édesanyám is megjegyezte, hogy „Réka, felejtsd már el azt a piros felsőt,
próbálj meg normálisan felöltözni, most már író vagy!”
Úgyhogy azóta van egy szürke felsőm is. Ez egy vicces történet, de a kérdés akkor is nyugtalanító: nekem mint írónak figyelnem kéne arra, hogy milyen ruhát viselek?
– Tényleg, mi az a határpont, ami után az ember azt mondja magáról: író vagyok? És a környezete számára mikortól nyilvánvaló ez? Az első folyóiratközlés számít? A kötet megjelenése?
– Az első publikáció fontos volt: 2008-ban jelent meg az első novellám, a Minden vonal. Abban a főszereplő, amikor utcai ruhában elfekszik az ágyon, az anyját emlegeti, aki az ilyesmitől mindig a falra mászott. Egy félmondat az egész, mégis, anyukám kinyomtatta, a munkahelyén kitette a faliújságra, és besárgázta a vonatkozó részt, mondván, az róla szól. Nevettem és meghatódtam. Én, elég konvencionálisan, attól kezdve számítom magam írónak, hogy megjelent a Boldogtalanság az Auróra-telepen. Igaz, nehéz volt erre az elégedett örömre figyelni, miközben annyi minden történt körülöttem. Úgyhogy még rendezgetnem kell ezt a dolgot magamban.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
– Költőismerősök gyakran számolnak be az úgynevezett „első kötet utáni depresszióról”. Te tapasztaltál hasonlót?
– Azt hiszem, azt vártam, hogy ha készen vagyok, ha mindent leírtam,
akkor a végén jön egy kis katarzis. Frusztrációk, traumák feldolgozva, tessék következő szintre lépni. Természetesen ilyen katarzis nem volt.
Nemrég fejeztem be egy ifjúsági regényt, A szupermenők a címe, úgyhogy a novelláskötet óta van egy újabb végeélményem is. Ezúttal is inkább munka közben jöttek a katartikus pillanatok. Időnként megértettem magamról valamit, és ilyenkor úgy éreztem, picit előrébb léptem. Azt, hogy valóban befejeztem egy könyvet, csak lassan tudtam felfogni, inkább már a kritikákat, véleményeket olvasva-hallgatva. Nem depresszióval, inkább melankóliával töltött el, hogy ki kellett lépnem a könyv világából, amikor leadtam a kéziratot. Aztán azon rágódtam, hogy ha ezeket a hasonló struktúrájú novellákat kötetbe rendeztem, lezártam, akkor a következőkben, ha újabb szövegen dolgozom, valami teljesen újat kell majd kitalálnom, vagy írhatom akár ugyanezt a végtelenségig?
– Az idén te képviseled Magyarországot az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválján. Mit jelent ez a számodra?
– Nagyon örülök neki, régi vágyam teljesül. A külföldi első könyves íróknak ez egy remek lehetőség, mert többen közülük megjelennek majd magyarul is, nekem pedig azért, mert beszélgethetek olyanokkal, akik nagyjából ugyanabban a cipőben járnak, mint én, csak máshol élnek és dolgoznak. Nyáron engem delegált a József Attila Kör a szerbiai Kikinda Short rövidprózafesztiválra, ott is ez volt a legizgalmasabb: beszélgetni a fiatal írókkal a munkamódszereikről, a terveikről, a hazájuk irodalmi életéről vagy akár az írói önbizalmukról.
– Ha már a remények: gondoltad, hogy te leszel a befutó a Horváth Péter-ösztöndíjnál? A pénzen túl mit tud adni ez az elismerés?
– Nagyon komoly jelöltekből állt a névsor, megtisztelő közöttük lenni. Még ma is nehezen hiszem el, hogy én nyertem. Egy hónapig leszek Berlinben, majd később egy hónapig Stuttgartban – utóbbi keretében a könyv németországi megjelenéséről is szó lehet. Vicces egyébként, hogy miután kiderült, én kapom az ösztöndíjat,
többen megkérdezték, akkor most majd kilépek a munkahelyemről, és csak otthon dolgozom?
Azon kaptam magam, hogy magyarázkodom, amiért ezt nem teszem meg. A Tessloff Babilon Kiadónál vagyok szerkesztő, ezt az állást eleve nem hagynám csak úgy ott. A költségeimet az ösztöndíj egy-másfél évig fedezné, de már félúton azon aggódnék, hogy hol fogok dolgozni majd, ha elfogy a pénz. Viszont éppen tavaly ősszel vettünk lakást, amit fel kellett újítani. Azt is megkérdezték páran, nem találom-e lehangolónak, hogy a pénzt lakásfelújításra költöttük. Nem, hiszen lett egy dolgozószobánk.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
– Tudható, hogy amikor a Boldogtalanság az Auróra-telepen elbeszéléseit kezdted kötetbe rendezni, egy regényt hagytál félbe. Majd visszatértél hozzá, amit a már említett Szupermenők újra megszakított. Mit tudhatunk a nagyregényről mégis?
– A novelláskötet címadó szövegéből kezdtem továbbírni, és mára már több változata is létezik, igaz, még egyiket sem fejeztem be. További regényelképzeléseim is akadnak, novellaciklusok, mesekönyvek. Sok minden inspirál. Amikor az ember 15 évesen kitalálja, hogy írni szeretne, azt még nem feltétlenül tudja, hogy miről akar írni. Sokat kellett írnom mindenféléről, hogy megtaláljam az én témáimat, azt, ami valóban érdekel, és amiben érvényesen meg tudok szólalni. Ma már hamarabb észreveszem azokat a dolgokat, amik „nekem lettek odarakva”.
