Maestro, énekeljen!

– Ön hogy viseli a kritikát?

– Helyén kezelem. Ha bárkiről elmarasztaló kritikát olvasok, eszembe jut egy régi történet. Egy nagyon kedves barátommal, Sir James Galway fuvolaművésszel elmentünk koncertre. Bruckner nyolcadik szimfóniája volt műsoron, én fantasztikusnak találtam az előadást. Varázslatos, mondtam Jimmynek, mire ő: bolond vagy? Ez szar volt. Érti, ugye? Adott két ember, aki kívülről fújja a partitúrát, kinek van igaza? Az, hogy milyen benyomást tesz ránk egy adott koncert, nagyban függ attól, hogy milyen lelkiállapotban érkeztünk. Ha a kritikus, teszem azt, épp összeveszett a feleségével, nagyobb valószínűséggel talál kivetnivalót a hangversenyben is.

– Ízlés dolgában meg amúgy sem vitatkozunk. Én megőrülök bizonyos operaénekesek hangjától, néhány barátom viszont nem érti, mit eszem, mondjuk, Vesselina Kasarován.

– Nahát, szereti Vessie-t? Kitalálja, ki volt az a karmester, aki segített beindítani a karrierjét?

– Talán csak nem ön?

– Micsoda sztori volt, te jó ég! Salzburgi Ünnepi Játékok, 1992, Rossini Tankrédja parádés szereposztásban: Marilyn Horne, Edita Gruberova. Csakhogy Rossini két végződést írt az opera végére: egy boldog és egy dramatikus finálét. Mondom a próbák előtt Marilynnek: figyelj, én a dramatikusat szeretném. Mire ő: szó sem lehet róla. Távolsági hívások sorával próbált meggyőzni Los Angelesből. Persze nem sikerült, úgyhogy Horne kijelentette: ha nincs happy end, ő kiszáll. Így is lett, nyakunkon volt az előadás, és kereshettem beugrót. Eszembe jutott Kasarova, akit kicsivel korábban hallottam Bécsben. Meghívtam. A fesztivál szervezői kiakadtak: idehozok egy tök ismeretlen énekesnőt a szupersztár helyett? Csak várjátok ki a végét, mondogattam. El nem tudja képzelni, mekkora sikere volt. Az első hangtól a markában tartotta a közönséget!

– Olyat gyakran hallani, hogy muzsikusból karmester válik. Na de hogy a dirigens énekesi babérokra törjön?

– Sejtettem, hogy szóba kerül az eset… Verdi Nabuccóját játszottuk, a harmadik és a negyedik felvonás között néhány perces szünet volt csupán, amíg átrendezték a színpadot. Ezalatt egy piros lámpa ég, a karmester pedig akkor inthet, hogy kezdődjék a negyedik felvonás, ha ez a lámpa zöldre vált. Várok, várok, várok – a lámpa még mindig piros. Egyszer csak bejön egy hölgy a zenekari árokba, átnyújt egy darab papírt, amin ez áll: türelem, Maestro, mindjárt bejelentjük, hogy az énekesünk rosszul van. Némi további várakozás után hirtelen zöldre váltott a lámpa, hm, gondoltam, milyen gyorsan megoldották a beugrást, és elkezdtem a negyedik felvonást. A színpadkép szerint a rövid zenekari bevezetés után szétnyílik a függöny, és ott áll Nabucco.

– Kitalálom: nem állt ott senki.

– Egy teremtett lélek sem. Mit tehettem volna? Rázendítettem teljes hangerővel, hogy Dio di Giuda, perdono! A zenekar azt hitte, megőrültem, mert az egy dolog, hogy próbán énekelek, na de előadáson? Hűségesen végigénekeltem az áriát, gondoltam, csak történik valami, de nem. Bejött a többi énekes a recitativóra, nyilván ugyanolyan döbbenten tapasztalták, hogy én válaszolgatok nekik a zenekari árokból. A muzsikusok legalább hátra tudtak fordulni a recitativónál, és leesett nekik, hogy nem vagyok bolond. A vicc az egészben az, hogy a közönség azt hitte: ez a show része.

– Ennek az esetnek is hamar híre ment?

Földi Imre / Népszabadság

– Gondolhatja: két nap múlva úgy fogadtak a párizsi operában: Maestro, énekeljen valamit! Később egy nyilvános főpróbán ment el Otello hangja. Mit volt mit tenni, elénekeltem a szerepét. De az Otellóról egy ennél is cifrább eset jut eszembe, a monte-carlói. Leírhatja, de azt fogja mondani, hogy viccelek. Pedig nem. Képzelje csak maga elé a következőt: Desdemona fekszik az ágyban, mire egy tőrrel a kezében belép az őrülten féltékeny Otello. Ez eddig rendben, csakhogy a jelenet függönnyel indul. Akkoriban még nem voltak a maiakhoz hasonló modern monitorok a zenekari árokban – honnan a fenéből tudja a karmester, mikor kezdheti? Mondom a koncertmesternek: Ronnie, te látod, mikor kapcsolják le a villanyt az előcsarnokban, ez lesz az egyezményes jel, szólj, és akkor kezdhetjük. A főpróbán működött is a dolog, csakhogy a premieren hamarabb oltották le a villanyokat. Intek a zenekarnak, függöny szét, Desdemona az ágyban, két díszletező meg ott áll körülötte. Ők meglátták a nézőket és bepánikoltak, úgyhogy egyikük bebújt Desdemona ágya alá, a másik pedig – na ugye hogy azt gondolja, ez csak valami vicc lehet – az énekesnő mellé, az ágyba, és magára húzta a takarót.

– Ez így egészen más színezetet ad a féltékenységi drámának...

– Ne is mondja, hetekig azzal viccelődtünk, hogy nem csoda, hogy Otello kikészült, hát egyszerre két pasival kapta rajta Desdemonát… Én konkrétan röhögőgörcsöt kaptam a zenekari árokban, úgyhogy próbáltam nem ránézni az énekesekre. Fogalmam sincs, ők hogy bírhatták ki röhögés nélkül.

– Felkészítheti magát valamiképpen a művész az ilyen abszurd helyzetekre?

– Nem, sehogy. Vegyük például a következő esetet: Tosca, Cavaradossi szerepét Placido Domingo énekli. A festő a kivégzésére vár egy oszlophoz kötözve – csakhogy a katonák, akiknek le kellene lőniük, úgy belemerültek a sörözésbe a büfében, hogy nem hallották meg a hívást, és egyszerűen nem jelentek meg a színen. Maga hogy oldana meg egy ilyen helyzetet?

– Valószínűleg teljesen megsemmisülnék. Mit tett Domingo?

– Placido ott állt az oszlophoz kötözve, és néztük egymást. Aztán mentő ötlete támadt – elképesztően okos! –, eloldozta magát, és amikor az ütősök a nagy bummhoz értek, két ujjal fejbe lőtte magát. Képzelheti: ez az opera tragikus csúcspontja, és röhög az egész ház.

– Itt nyilván mulasztás történt, de gondolom, vis maior helyzetek is bőven akadtak karrierje során.

– Ó, napestig tudnám sorolni őket. Volt például egy bécsi Pillangókisasszony, amelyre sikerült egy olyan, két-három év körüli kisfiút találniuk Pinkerton fiának szerepére, aki életében először járt operaszínpadon. A jelenet szerint Cso-cso-szán fogja az ölében, és dalol neki. El tudja képzelni, milyen az, ha egy szoprán teljes hangerővel az ön fülébe énekel? Mit fog csinálni? Sikítani. Na, a kisfiú is pont ezt tette. Cso-cso-szán sokkot kapott, a Szuzukit játszó mezzoszoprán meg fogta a kisfiút, és kivitte a színpadról. Ami csak azért volt kínos, mert hamarosan megérkezett Sharpless, és azt énekelte a nem létező gyereknek: nahát, milyen szép szőke fiú, hát te meg ki vagy? A színpadon tényleg bármi megtörténhet: előfordult, hogy a szoprán szólamát kellett énekelnem egy oktávval mélyebben, mert az énekesnőnek elment a hangja. El is terjesztették rólam, hogy fizetek az énekeseknek, hogy helyettük énekelhessek.