Ön melyik filmnek adná a díjat? Szavazzon!
A Grand Budapest Hotel
A mese, amely az 1930-as években és harminc évvel később játszódik, és egy szállodát – a Grand Budapest Hotelt – mutat meg az ott élő és dolgozó karakterek szemszögéből, egyáltalán nem politizál. Tipikus humanista embermeséről van szó, melyben az érzelmek és az etika görbe tükrét kapjuk az Andersonra jellemző álomvilággal, amelyben még a fizika törvényei sem adekvátak. Nincs az egész sztorira kiosztva a báj mindenható ereje, a gonosz, mint minden valamirevaló fabulában, itt is jelen van, a maga pusztító erejével (és Willem Dafoe sátáni fellépésében).
Az abszolút főhős, a Budapest Nagyszálló – nincs szoros kapcsolat a magyar fővárossal, de a kulturális utalások, parafrázisok végig átszövik az egész alkotást – biszexuális con cierge-e, akit Ralph Fiennes alakít frenetikusan, és utódja, Zéró (akit fiatalon Tony Revolori, idős korában pedig F. Murray Abraham személyesít meg) kapcsolata a dramaturgia mozgatója. A köztük fonódó barátságról, egy halálesetről, öröklésről és a pénzhajhászásról szóló, már-már thrilleri magasságokba szökő cselekmény végig lenyűgözi a nézőt. Andersont sokszor éppen egyedi stílusa miatt nem szokták szeretni kritikusai, itt viszont eltalálta azt az arányt, hogyan hathatja át a művész személyisége tökéletesen, amit alkotott. Megkockáztatjuk: az életmű eddigi legerősebb darabja. (Csákvári Géza)
Wes Anderson interjú: http://nol.hu/kultura/20140207-ketperces_vilagsztarok-1443091
Ralph Finnes interjú: http://nol.hu/kultura/almok-utan-1450253
A mindenség elmélete
A mindenség elmélete című film Stephen Hawkingról, a világhírű tudósról szól. Hawking rossz tanulóból elméleti fizikus lett. Nem sokkal 21 éves kora előtt úgynevezett motorneuronbetegséget állapítottak meg nála, és azt jósolták, legfeljebb két évig élhet még. Most 73 éves, és igaz, hogy mozgás- és beszédképessége megszűnt, csupán egy speciális tolószékben képes létezni, valamint egy speciális „beszédszintetizátor" segítségével tud kommunikálni, az agya fürge, nyughatatlan, a világegyetem keletkezésével kapcsolatban fantasztikus elméleteket állít fel, olykor önmagát megcáfolva, mert az élet, mint tudjuk, egy mély, mély, mély kút, vagy esetleg mégsem.
Hiába az Oscar-jelölések, mert nálunk is jöttek a fanyalgó kritikusok, mondván, a film szirupos, a főszereplő tudományos életét vázlatosan, gyermekeihez fűződő viszonyát még úgy sem érinti, továbbá a főszereplő (a Hawkingot – egyébként kitűnően – alakító, immár Golden Globe-díjas Eddie Redmayne) színészi játéka az emberi mélységeket nem, legfeljebb a lebénult ember kifacsart gesztusait képes megjeleníteni.
Noha a mélység éppen a lebénult tudóst alakító Redmayne rezdüléseiben, pillantásaiban van, és, mert a fanyalgó kritikusok bizonyára láttak már filmet ezen kívül is, talán arról is van fogalmuk, mit bír el egy efféle sűrű alapanyag. Ezúttal a szerelmi szálat (szálakat) bírta el, azt viszont érzékenyen, nem túlbeszélve, és igen, igen: pont olyan érzelmesen, amilyen amúgy maga az úgynevezett szerelem. Visszafogottan, árnyaltan játszik a feleséget alakító Felicity Jones is, továbbá a filmben szó sincs negédes hollywoodi kellemről, a történet olykor emberien vidám, máskor emberien vacak fordulatokkal halad a végső tanulság felé, amely lényegében ugyanaz, mint amit az öreg bölcs mondott a tanítványainak: az élet egy mély, mély, mély kút.
És a halál is valami ilyesmi. (Trencsényi Zoltán)
Amerikai mesterlövész
Egy igazi hős (Chris Kyle) portréját látjuk, aki a Pentagon nyilvántartása szerint 150 ellenséges katonát lőtt le bevetései során. A pacifista nézőben persze erősen él a kétely, vajon miféle hősiesség lehet egy tetőn hasalva százötvenszer meghúzni a ravaszt, de ezzel tényleg nem érdemes foglalkozni.
|
Eastwood a két főszereplővel, Siena Millerrel és Bradley Cooperrel
Carlo Allegri / Reuters |
Clint Eastwood filmje a hőssé válás mellett a függőségről is értekezik ugyanis, amit a puszta ölni vágyás indít el az emberben, még ha az is az elsődleges cél, hogy megmentse bajtársait az öngyilkos merénylőktől, ellenséges lövészektől. Vagyis épp ez a kérdés. Vagyis, hogy tényleg a bajtársiasság vezette-e Kyle szemét és ujját, vagy az a ki tudja honnan felgyűrűző vágy, pokoli gerjedelem, amit a háború indít el szinte észrevétlenül. Ha jobban, élesebben boncolgatná mindezt a rendező, még értékesebb filmet kapnánk. (Papp Sándor Zsigmond)
Birdman (avagy A mellőzés meglepő ereje)
Riggan Thompson pályája csúcsán túllépett filmszínész, aki a színházban próbálja újra megtalálni önmagát: írója, rendezője és főszereplője a Miről beszélünk, ha a szerelemről beszélünk című darabnak, melynek zaklatott próbafolyamatába és a premier estéjébe pillanthatunk bele Inárritu mozijában. Inárritu kamerája a Madáremberben árnyékként követi Riggan Thompsont: mintha csak szellem lenne, aki mindig kísérti őt. Ez pedig nem más, mint a Madárember: a színész korábbi nagy filmszerepe, melyet háromszor is eljátszott, de a negyedik részre már nemet mondott. Igazi pikáns húzás, hogy a szerepet az a Michael Keaton játssza, aki bő húsz évvel ezelőtt a Tim Burton rendezte két Batman-moziban alakította a maszkos figurát. Jól hangzik? Hát persze, a Madárember olyan, mintha a Harvey és a Mindent Éváról bombasztikus elegye lenne: a láthatatlan szellem és a színházi intrikák egy csokorban.
A képlet pazar, a megvalósítás azonban nem igazán mély. Sajnos, Inárritu sokszor dagályosabb, mint az igazi álomgyári középkategóriás iparosok: mindent igyekszik nyomatékosan hangsúlyozni. Amerikaibb az amerikaiaknál. A film utolsó harmadában például láthatóvá válik a Madárember szelleme, noha addig is tökéletesen értette mindenki, hogy egy skizofrén karakter álomképe csupán. Vagy: olyan didaktikus dialógusokat-jeleneteket kell hallanunk és látnunk, melyekben elmondják, hogy a filmszínészek az igazi sztárok, a színházi közeg kicsi és nem befogadó, a kritikusok gonosz, kocsmában élő és dolgozó, frusztrált túlkoros szingli nők; a kor emberét az akció és a látványorgia érdekli, a művészet, a humanizmus már nem. Hacsak nem szalad végig valaki alsógatyában New York belvárosában – mint Riggan Thompson teszi a Madáremberben. (Csákvári Géza)
Kódjátszma
Alan Turing, a zseniális matematikus életét mutatja be a Kódjátszma: ő volt az, aki megfejtette a náci hadsereg rejtjelezését, és ezzel milliók életét menthette meg. Hazája azonban nem mutatott hálát tette iránt: homoszexualitása miatt kémiai kasztrációnak vetették alá, és ezzel halálba kergették.
Újdonsült partnere 1952-ben betörőket segített Alan Turing házába. A matematikus ezért feljelentést tett. A nyomozás során a kutatónak be kellett ismernie, szexuális kapcsolatban állt a fiatalemberrel. Mivel a homoszexualitás akkoriban Angliában bűnnek számított, vád alá helyezték, elítélték. Választhatott a börtön és a libidócsökkentő hormonkezelés között. Az egy éven át tartó beavatkozás mellett döntött. Két évvel később öngyilkos lett. Bár a film a kódfejtést állítja középpontjába, az alkotás sikerével a barbár beavatkozás is reflektorfénybe került. Turinget az ügyeletes brit zseni, Benedict Cumberbath alakítja. (Ötvös Zoltán)
Selma
A magyarországi mozikat elkerülő Selma az utóbbi években egyre erősebb „black cinema" legújabb sikertörténete. Eszmeiségében és stílusában szoros kapcsolatot mutat a hazai forgalmazásból szintén kiesett, Sundance-fődíjas Friutvale Stationnel, illetve a tavalyi év Oscar-befutójával, a 12 év rabszolgasággal. Az elsőfilmes Ava DuVernay igazán impozáns személyiség portréjára vállalkozott, méghozzá a hollywoodi kliséket sikeresen elkerülve: Martin Luther King Jr. életének csak egy egészen kis szakaszát mutatja be, amikor 1965-ben az Alabama állambeli Selmában civilek összefogásával sikerült elérnie, hogy Lyndon B. Johnson elnök törvénybe foglalja a fekete amerikai állampolgárok szavazati jogát. King szerepében David Oyelowo egészen pazar alakítást nyújt, miközben Paul Webb forgatókönyvíró zseniális szónoklatokat írt a színésznek, mivel jogi akadályok miatt a filmesek nem használhatták King eredeti beszédeit (mert azokat már Steven Spielberg lefoglalta a saját Martin Luther King-adaptációjához). Viszont a produkció mellé állt Oprah Winfrey, aki még egy mellékszerepet is vállalt a filmben. (Csákvári Géza)
Sráckor
Richard Linklater a modern amerikai mozgóképművészet egyik vezéregyénisége. Életművét legegyszerűbben úgy lehetne jellemezni, hogy eklektikusan egyéni, azaz nagyon sokféle műfajban és stílusban alkot, és rendre azt a célt tűzi maga elé, hogy áthágja az írott és íratlan szabályokat. A Sráckor esetében a forradalmi megközelítés az volt, hogy tizenkét éven keresztül forgatta egy fiú, Mason felnőtté válását. Ellar Coltrane-t hétéves korában kérte fel, és minden éven forgattak egy bő hetet. A sztori váza már az elején megvolt, de a konkrét dialógusokat minden évben frissen tette hozzá Linklater – mely igen fontos, lévén, hogy a Mielőtt-trilógiájához hasonlóan itt a hosszú beszélgetésekre építette fel a cselekményt. A Sráckort a filmkritikusok nemzetközi szövetsége (Fipresci) a tavalyi év legjobb filmjének választotta. (Csákvári Géza)
Richard Linklater interjú: http://nol.hu/kultura/az-ido-hatarai-1486529
Whiplash
A huszonnyolc éves Damian Chazelle rendezte Whiplash kifejezetten szűkszavú szinopszisa alapján nem tűnt túlságosan érdekfeszítő mozinak: egy fiatal zenész küzdelmét mutatja be, hogy dzsesszdobossá váljon. Ehhez képest a film konkrétan letaglózza az embert. Fájdalmasan részletes képet fest az alkotó és a művészet viszonyáról, a mentor és a tanítvány ellentmondásos kapcsolatáról, az áldozathozatalról és a zsenialitás megszületésének áráról, akárcsak magáról a nagybetűs katarzisról. Az eddig főleg csak komédiákban látott Miles Teller és a veterán J. K. Simmons a színjátszás olyan szintjét mutatja be, amelyet csak nagyon ritkán lát az ember. A Whiplash atmoszférája és tempója szinte lángra lobbantja a vásznat. „Amikor a stúdióknál próbálkoztam, már a dzsessz szónál leintettek, még addig sem jutottam el, hogy dobos" – mondta a tavalyi sundance-es világpremieren vetítés után Chapelle, aki ezt követően forgatott egy rövidfilmet is, amelyért díjat kapott 2011-ben a Sundance-en. Ezután jött a fejlesztés az intézetnél, majd a nagyjátékfilm, végül a Sony megvette a művet, most meg már itt is van az Oscar kapujában. A kör bezárult. (Csákvári Géza)
