Nem mintha érződne most a visszafogottság vagy a szenvedély erőltetett lecsavarása. Martha Argerich a világ azon kevés zongoristája közé tartozik, aki úgy játszik, ahogy akar, és nem úgy, ahogy tud.
Minden megfontolás meglehetősen fölöslegesnek látszik. Nyilván a lemezt sokáig fogjuk még úgy hallgatni, mint Abbado búcsúüzenetét, pedig nincsen benne semmi keserv vagy kiküzdött derű, az embernek más dolga sincs, mint csodálkozni, hogy ilyen van. Pedig van, koncertfelvétel Luzernből.
Pedig nincs, a Mozart zenekar játszik, amelyet bolognai központtal hoztak létre, elsősorban Abbado kedvéért, és valószínűleg már nem is létezik, december óta nem hirdettek hangversenyt, a honlapon az utolsó bejegyzés arról szól, hogy elhunyt Claudio Abbado. Nélküle nem megy.
Mielőtt könnyes szemmel kimondanánk, hogy mi már nem vagyunk nélküle, hallgassuk meg a lemezt. Nem könnyes. Argerich finoman és elegánsan játszik, pontos és könnyed, Abbado pedig amilyen mindig volt: a végtelenségig kifinomult.
Mozart hosszú orrot, szamárfület mutat, szevasztok, hülyék, most már hagyjátok abba önmagatok csodálatát.
Színes, kiegyensúlyozott, a titkos szólamokat megmutató. Határozott, amikor ő indít, alkalmazkodó, amikor kísér. Ájul a hallgató, hogy miképpen tud megszólalni a C-dúr zongoraverseny bevezetője, mennyire tiszták az arányok, mennyire minden szól, milyen mozartos még a Mozart által ritkán használt trombita is, de nekem még döbbenetesebb a d-moll zongoraverseny lassú tétele, ahogy Argerich elpötyögi, kicsit szárazon, nagyon halkan, és ahogy mindezt Abbado azonnal átveszi, és ugyanúgy játszatja el a zenekarral.
Mivel valóban élő a felvétel, érezhető, hogy a karmester elveszíti a türelmét itt-ott, egy kicsit gyorsít a tempón, haladni akar, mert ez is a nagy abbadói egyensúlyozáshoz tartozik: akármennyire szép is a zene, nem áll le soha, nem veszíti el az irányt, nem esik szét, nem feledkezik el a céljáról.
Ha így hallgatjuk, ha haladunk vele, velük, akkor az út célja mégis a d-moll zongoraverseny utolsó tétele, a nagy lobogás, izgatottság, felfokozottság, a Don Giovanni világa. Így gondolunk mindig a darabra, pedig a végén egészen új hangok jelennek meg. Különös feloldás, mert nem robbanással, nem is elcsöndesüléssel jár, hanem gyerekességgel.
Mozart hosszú orrot, szamárfület mutat, szevasztok, hülyék, most már hagyjátok abba önmagatok csodálatát. És ez nem Mozart utolsó üzenete, nem is Abbado utolsó üzenete. Csak üzenet.
