galéria megtekintése

Lemez a palackban

Az írás a Népszabadság
2014. 05. 09. számában
jelent meg.


Fáy Miklós
Népszabadság

Nem tudom, előkerülnek-e még utolsó utáni felvételek is, ez mindenesetre eléggé az utolsó: Claudio Abbado Mozartot vezényel, zongoraversenyeket Martha Argerichcsel.

Annyiszor nekilátott ennek a feladatnak, Friedrich Guldával, Rudolf Serkin-nel, majd Maria Joao Piressel, tulajdonképpen érthetetlen, miért ilyen későn fogtak bele a közös munkába. Különösen úgy, hogy nem csekély közös múltjuk volt: fiatal titánként Ravelt és Prokofjevet játszottak lemezre, érett titánként Csajkovszkijt, Beethovent – Mozarttal vártak.

Claudio Abbado
Claudio Abbado
/ MTI/EPA

Lehet, hogy csupán annyi a magyarázat, Argerichnek sokára jutott eszébe Mozart. Nem kézenfekvő párosítás, a zongora Azucenája mintha sokára higgadt volna le a legbécsibb klasszikához.

 

Nem mintha érződne most a visszafogottság vagy a szenvedély erőltetett lecsavarása. Martha Argerich a világ azon kevés zongoristája közé tartozik, aki úgy játszik, ahogy akar, és nem úgy, ahogy tud.

Minden megfontolás meglehetősen fölöslegesnek látszik. Nyilván a lemezt sokáig fogjuk még úgy hallgatni, mint Abbado búcsúüzenetét, pedig nincsen benne semmi keserv vagy kiküzdött derű, az embernek más dolga sincs, mint csodálkozni, hogy ilyen van. Pedig van, koncertfelvétel Luzernből.

Pedig nincs, a Mozart zenekar játszik, amelyet bolognai központtal hoztak létre, elsősorban Abbado kedvéért, és valószínűleg már nem is létezik, december óta nem hirdettek hangversenyt, a honlapon az utolsó bejegyzés arról szól, hogy elhunyt Claudio Abbado. Nélküle nem megy.

Mielőtt könnyes szemmel kimondanánk, hogy mi már nem vagyunk nélküle, hallgassuk meg a lemezt. Nem könnyes. Argerich finoman és elegánsan játszik, pontos és könnyed, Abbado pedig amilyen mindig volt: a végtelenségig kifinomult.

Mozart hosszú orrot, szamárfület mutat, szevasztok, hülyék, most már hagyjátok abba önmagatok csodálatát.

Színes, kiegyensúlyozott, a titkos szólamokat megmutató. Határozott, amikor ő indít, alkalmazkodó, amikor kísér. Ájul a hallgató, hogy miképpen tud megszólalni a C-dúr zongoraverseny bevezetője, mennyire tiszták az arányok, mennyire minden szól, milyen mozartos még a Mozart által ritkán használt trombita is, de nekem még döbbenetesebb a d-moll zongoraverseny lassú tétele, ahogy Argerich elpötyögi, kicsit szárazon, nagyon halkan, és ahogy mindezt Abbado azonnal átveszi, és ugyanúgy játszatja el a zenekarral.

Mivel valóban élő a felvétel, érezhető, hogy a karmester elveszíti a türelmét itt-ott, egy kicsit gyorsít a tempón, haladni akar, mert ez is a nagy abbadói egyensúlyozáshoz tartozik: akármennyire szép is a zene, nem áll le soha, nem veszíti el az irányt, nem esik szét, nem feledkezik el a céljáról.

Ha így hallgatjuk, ha haladunk vele, velük, akkor az út célja mégis a d-moll zongoraverseny utolsó tétele, a nagy lobogás, izgatottság, felfokozottság, a Don Giovanni világa. Így gondolunk mindig a darabra, pedig a végén egészen új hangok jelennek meg. Különös feloldás, mert nem robbanással, nem is elcsöndesüléssel jár, hanem gyerekességgel.

Mozart hosszú orrot, szamárfület mutat, szevasztok, hülyék, most már hagyjátok abba önmagatok csodálatát. És ez nem Mozart utolsó üzenete, nem is Abbado utolsó üzenete. Csak üzenet.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.