A kürt valóság, Lél vagy Lehel személye már nem annyira, de a legendák makacs dolgok, és ha valamiben nagyon hiszünk, az előbb-utóbb testté is válik. Jászberényben maga az államfő avatta fel Lehel vezér szobrát, melynek alkotói pedig a titokban, ilyen-olyan felháborodásoktól övezve készülő megszállási emlékműről elhíresült szobrász, Párkányi Raab Péter és az ő Szabadság téri szobortervét támogató zsűritag, Melocco Miklós voltak.
Jelenkori köztéri szobrászatunk két jellegzetessége látható itt egyszerre: az erős vizes, szökőkutas fixáció és a múltteremtés
Mindez azért is érdekes, mert az avatás után nem sokkal laptársunk, a Cink közölte egyik figyelmes olvasója fotóját Győrfi Sándor szintén jászberényi, második világháborús emlékművéről, és a szintén oszlopos elrendezés elég széles értelmezési tartományba helyezi ezt az emlékművesdit – de erről majd később.
Most Lehel vezér dinamikus szobra előtt állunk, amely egy másik laptársunk szerint Kövér László arcát formázza; szikárság, nagy bajusz stimmel, az első benyomások alapján ezt nem is tudnám cáfolni. A város hosszúra nyúlt főterén, a Lehel vezér nevű promenádon egyébként valódi köztéri szobortörténelem látható, felújított kálváriaszobortól jász huszár lovas szoborig (ő is a kürtjét fújja, amúgy harcias, első világháborús emlékmű), Teknősbékán ülő fiú és Korsós lány, Békás szökőkút, majd a teret lezáró Jász emlékmű (egy jász kapitány szintén a kürttel).
Jelenkori köztéri szobrászatunk két jellegzetessége látható itt egyszerre: az erős vizes, szökőkutas fixáció és a múltteremtés. Ebbe a sorba illeszkedik középen Lehel vezér lovas szobra, amely léptékével megfelelően illeszkedik ugyan a környezethez, talapzata viszont talány. Egyrészt egy hídszerű, de értelmetlen pilléralapzaton áll, másrészt maga a lovas alak egy másfajta kőből készült lepényszerűségekbe ágyazva vágtat.
Talán dinamikusan megnyúlt alakjához nem sikerült megfelelő felfüggesztést találni, az előrecsomagolt gíroszpitákra emlékeztető mészkő lapok formás hármas halma pedig a másik oldalról az egész alakot is kitakarja. Lehel vezér tehát nem járható körbe, ahonnan viszont látni, felnézhetünk rá. A lovas szobrok általános problémája ugyanis, hogy a feltornyosuló lóalak nyaka, szügye a fő nézetből általában eltakarja a figurát, ezért a rajta ülő alakot ki kell mozdítani abból a síkból.
Lehel kifelé fordul, egy helyben vágtázó lovának alakja pedig elvékonyodik, így a földszintről is jól látható – ezt sikeresen oldották meg a szobrászok, igaz, talán éppen ennek lett ára a talányos talapzat.
Ez a szobor nem a könnyed formáival gyönyörködtet, hanem a mögötte meghúzódó gondolattal
„A történelemben csak addig láthatunk tisztán, ameddig elér a tudomány, azon túl csak a lelkünk segítségével láthatunk, és a mondák mindig kitöltik a múltdarabok között hiányzó láncszemeket” – utalt avatóbeszédében Lehel vezér mondájára és a bizonytalanságra Áder János, hiszen Lehelről még azt sem tudjuk pontosan, kicsoda. (Anonymus Tas vezér fiaként említi, ami nyilván korszaktévesztés, más történészek szerint esetleg Árpád dédunokája volt, de az is lehet, hogy egyáltalán nem Árpád-leszármazott.)
Amit nagyjából tudunk: az Augsburg melletti Lech mezején kalandozó csatavesztőként halt meg 955-ben. A német császárt (ilyen egyébként még nem volt akkor) kürtjével lecsapó Lehel mondája szép, bár a talapzaton olvasható idézet (Előttem mégysz, szolgám leszel a másvilágon), amolyan tipikus vereségfrusztrációt levezető fordulat, amelyből számosat ismerhetünk a magyar történelemben.
A legfőbb kérdés persze egy ilyen szoborral kapcsolatban, hogy a hatalmi reprezentáción túl (a hatalom kinyilatkozza, mi a pálya, hogyan kell látni a dolgokat) milyen valódi köztéri funkciója van. Azt valahogy mindenki érzi ilyenkor, hogy nemcsak a szépség számít, ez a szobor nem a könnyed formáival gyönyörködtet, hanem a mögötte meghúzódó gondolattal – ami viszont megosztó, hiszen például én legalább annyira berzenkedem a különböző legendák szoborba öntése ellen, mint amikor a köztereket jeles és jelesnek gondolt, elhalálozott honpolgárok mellszobraival rakják tele, mint valami fejfákkal.
|
| Csonkolt oszloperdő Jászberényben |
A berényi Szentkúti téren áll Győrfi Sándor amúgy teljesen helyénvaló, 1992-es második világháborús emlékműve a tizenhét csonka oszloppal; középen, a legmagasabb oszlopon egy megsebzett bronzmadárral. Nem állítom, hogy ez ugyanaz a konstrukció (bár az oszlopok ugyanolyan karéjban állnak, igaz, itt csonkoltak), de aligha tévedek abban, hogy Párkányi Raab Péter látta, az ihlet útjai pedig kifürkészhetetlenek.
Nincsenek valódi plasztikák, amelyek „csak úgy” szépek, csupán megrendelésteljesítő emlékművek
Jovánovics György mondta – aki a Szabadság téri gábrieles megszállási emlékművet tervező és készítő Párkányi Raab mestere volt a Képzőművészeti Főiskolán (egyébként a diplomájára ötöst adott, tehetségesnek tartotta) –, hogy lehetetlen, hogy egy ekkora szoborkonstrukció a rendelkezésre álló idő alatt megszülessen és el is készüljön.
Párkányi Raab tervével kapcsolatban egy hajdúdorogi Varga Imre-szobrot is előbányászott valaki: az 1992-es Jákob küzdelme az angyallal című munkán mintha az angyalszárnyak viselkednének hasonlóan.
Ennyi persze belefér, a kérdés megint elvi: nemcsak politikailag ízléstelen 2014-ben allegorikus, a XIX. század esztétikai eszköztárával operáló szobrokat gyártani. Nem az ízlésről beszélünk, hanem a korszerűségről: lassan nincsenek olyan kortárs szobrok, amelyek valóban térteremtők lehetnek egy-egy közterületen, és nem csak az emlékezetpolitika kilométerkövei. Nincsenek valódi plasztikák, amelyek „csak úgy” szépek, csupán megrendelésteljesítő emlékművek.
Az emlékműszobrászat tehát ki van szolgáltatva a mindenkori hatalomnak mint mindenkori megrendelőnek, és ezt ugyanúgy tudják a szobrászok, mint azt, hogy az absztrakt megoldások nemigen szoktak bejönni. A rendszerváltás után is csak a kezdetek ihletett pillanatában nyerhetett pályázatot Jovánovics György emlékezetes, az ’56-os mártíroknak készült síremléke a 301-es parcellában, 2006-ban, a Felvonulási téri, rozsdás fémoszlopos ’56-os emlékművet pedig nemcsak politikai okokból nem fogadta be a közvélemény.
Így keveredik tehát Varga Imre ötven évvel ezelőtti, fékezett habzású modernitása a barokk egyházi szobrok realizmusával.
|
Álmainkban visszainteget
Kurucz Árpád / Népszabadság |
És akkor vissza a Szabadság térre, a félkész megszállási emlékműhöz. Először is: a Miniszterelnökség januárban minden pályázat nélkül felkérte a szobrászt, aki két hónapot (!) kapott a szobor igényes kidolgozására és elkészítésére. Hagyjuk most a szerencsétlen, megerőszakolt Gábrielt, aki akár a Hősök teréről, akár Hajdúdorogról importált szimbólum, így is, úgy is egy gondosan eltitkolt, amúgy hevenyészett látványterv alapján kerül majd hosszú évtizedekre (a szovjet emlékmű méltó párjaként) az egyik legimpozánsabb városi terünkre.
Éppen száz éve annak, hogy Marcel Duchamp Párizsban kiállította legendás palackszárítóját, amivel nemcsak a művész romantikus mítoszát dönti le, de egy hétköznapi, ready made tárgyat helyez a műtárgy pozíciójába. 2014-ben pedig minden politikai ízléstelenség mellett azzal is szembesülnünk kell, hogy a magyar kultúrpolitika olyan köztéri szobrokat tart szépnek és elfogadhatónak, amelyeknél még a hatvanas évek szocmodernjében is jobbak készültek.
Akadémizmus és cuki zsánerek, felettük pedig újra ott lebeg a szinte kötelező figuralitás, azaz „legyen azért felismerhető, meg keze-lába”.
Dekoráció készül a Szabadság térre is, csicsás kitűző a nemzet hajtókájára, és hiába borzalmas, a „nemzeti eszme” jegyében áll, tehát kikezdeni is nemzetellenes dolog.
