Az útmutatást jegyző építészek úgy gondolták, a legjobb, ha itt, a kilépés helyén van egy nagyobb társaság befogadására alkalmas terasz, valamint egy másik társas ülőhely a kert végében, szerencsés esetben a vízparton. „Magányos üldögélésre a kert határültetvényeinek közelében adhatunk alkalmat: egy paddal” – szögezték le, jelezve, ezen ülőhelyeket a várható használathoz igazodó szélességű utakkal érdemes összekötni, a lehető legtöbb helyet hagyva a terepnek és az igényeinknek megfelelően kiválasztott növényzet számára. (Vad, gazdasági és ornamentális kertet különböztettek így meg.)
Emlékszem, amikor 1970-ben nagyapám megvette a mi balatoni nyaralónkat, a kert egyik sarka tele volt ültetve eperrel, a kapuval szemben meg a méhek döngicsélésétől folyamatosan zizegő, elvadult rózsalugas húzódott. Pár évre rá aztán, mire a környékbeliek által jó időn át szeméttelepnek használt hátsó kertet is sikerült megtisztítani, mindenütt úrrá lett apám praktikus szemlélete: a pár régtől ott álló fenyő, fűnek nevezett, nettül nyírott gaz, a kerítésnél meg tuja, esetleg mogyoró. Az utóbbi termését úgyis a mókusok ették meg, az egy sor szőlőét a seregélyek, a két szilvafáét meg a kukacok.
S ha már itt tartunk, a ház is pontosan olyan volt,mint a kert. Bontott anyagokból építette egy ügyes kezű kőműves, kifejezetten eladásra: nem volt benne két egyforma ajtó vagy ablak, de volt négy hálófülke (az egyik a szerszámos kamraként használt garázsból lecsípve), egy fürdőszoba, ahol rendszeresen lehetett rémült egeret találni a fürdőkádban, meg tenyérnyi pókot a sarokban. (Spongyát rá, napi ötszöri balatoni fürdés után ugyan kinek volt szüksége fürdőkádra? A derítő így is kiöntött minden nyáron vagy kétszer.) A berendezés pedig olyan tökéletesen illeszkedett mindehhez, hogy egy kultúrantropológus sírva fakadna, ha valami csoda folytán ma a szeme elé kerülne.
Nagyanyám kimustrált Szaratov hűtőszekrénye, az előző tulajdonos ötvenes évekbeli, neoncsővel és bárszekrénnyel komplettírozott mondén franciaágya, vascsőből és műanyag huzalokból készített kerti szék (órákig látszó csíkokat hagyott az ember combján és hátán), egérrágta kanapé, Varia szekrény. Tökéletes volt. Elmondani nem tudom, mennyire hiányzik még ma is. A ház, amelyről beszélek, persze már egy fontos történelmi pillanat lenyomata: azé az időszaké, amikor tagadhatatlanná vált, hogy az állampolgári vágyakat professzionális mederbe terelni igyekvő, az ízlést nevelni vágyó állami és szakértői akarat megsemmisítő vereséget szenvedett.
Egy évtizeddel korábban, amikor a fent idézett, Nyaralóépítés a Balaton parton című sillabusz is készült, még úgy tűnt, az országos és helyi vezetők úrrá tudnak lenni a helyzeten. Az ötvenes évek végi konszolidáció jegyében már javában zajlott a parcellázás: felosztották a régi, nagy vízparti telkeket, aztán mikor azok elfogytak, a vasút, illetve a műút és a part között, a régi falvak végvidékén lévő korábbi senki földjén kijelölték az üdülőtelepeket. A szabályozás szerint százötven-kétszáz négyszögöles telekméretet tartottak ideálisnak – és ez így is maradt egészen addig, amíg ki nem derült, hogy a nyaralóra áhítozó városi nép akár ötven négyszögölön is boldogan felhúzza a maga vityillóját.
Ami rögvest azután bekövetkezett, hogy napvilágot látott az 1969-es minisztertanácsi rendelet, amely minden család jogává nyilvánította, hogy egy lakóingatlan mellett egy nyaralót is birtokoljon. Ezzel aztán megindult a roham, a Balatont hamarosan szoros gyűrűbe fogták a mind kisebb telekre rittyentett víkendházak, és a nép sebtében rácáfolt az állami jövendőmondókra: a nyolcvanas évekre prognosztizált csúcs, a 600 ezer fős üdülőtömeg már a hetvenes évek elején megszállta a tó környékét. Az Építésügyi Dokumentációs Iroda tanácsadó füzete még arról az időszakról tanúskodik, amikor úgy tűnt:meggyőzés kérdése csak, és útját lehet állni a pallérépítészet terjedésének.
Csak el kell magyarázni az embereknek, hogy hogyan válasszanak telket, miként kérjenek építési engedélyt, mire ügyeljenek a terveztetéskor, esetleg megfenyegetni őket az akár ezer forintra rúgó építéshatósági bírsággal, és majd ők teszik a dolgukat, végigjárják szépen a kívánatos hivatalos utat. Kezdve azon, hogy felvilágosítást kérnek, ahol lehet: 1962-ben történetesen a siófoki kirendeltségen „általában szerdán”, a balatonfüredi kirendeltségen „általában csütörtökön”, illetve a Balatoni Intéző Bizottság budapesti, Múzeum utca 11. alatti titkárságán, „hétfőnként 11 és 13 óra között”.
Az építésügyi minisztérium persze nem érte be ennyivel, igyekezett kézzelfogható segítséget is adni az építkezőknek. Tervpályázatot hirdetett, melynek célja „egy 2-3 ütemben bővíthető, 4 heti folyamatos tartózkodásra alkalmas, szabadonálló kisnyaraló megtervezése volt”, öt pályaműből pedig típustervet is készíttetett, amelyet 70-90 forintért meg lehetett vásárolni. A pályázaton a kor legjelesebb építészei vettek részt, és igazán nem mondhatjuk, hogy nem hozták ki a legtöbbet a rendelkezésükre álló harminc-negyven négyzetméterből.
Nappali, egy-két hálóhelyiség – rendszerint emeletes ággyal – vagy egy térben, de „szeparáltan” elhelyezett hálóhelyek, főzőfülke, illetve vizesblokk – vízvezeték híján: vizes helyiség – is került a kis mintaházakba. A vécét rendszerint külső bejárattal, árnyékszékként oldották meg, de úgy helyezték el, hogy „a későbbi közművesítés esetén” belső bejárattal lehessen ellátni. „Népünk nagy kincse a Balaton, a maga természeti szépségeivel, a derűs, mosolygó vidék, a testet üdítő víz, a lelket vidámító szelíd dombok, a megnyugtató hatású táj” – hangsúlyozták a szerzők, akik az ideális alaprajzok és homlokzattervek mellett jó tanáccsal is szolgáltak.
Ötletes megoldásokat nyújtottak a tér megnagyobbítására (szabadban alvás, kerti mosdóállvány napon melegített vödör vízzel, nyári konyha, esti főzés a szabadban), és szinte rimánkodtak, hogy senkinek se jusson eszébe a városi lakásából leselejtezett tárgyakkal teletömni a nyaralót és annak kamráját, teraszát. Aztán eltelt tíz év, és nagyjából akkor, amikor nagyapám attól a rátermett kőművestől megvette azt a regényes küllemű nyaralót, Callmeyer Ferenc és Rojkó Ervin újabb hadjáratot indított a kontárok uralma ellen. 1972-es keltezésű, Hétvégi házak – nyaralók című könyvükben külföldi és hazai példákkal igazolták, hogy kicsiny alapterületen is lehet a tájba csodásan illeszkedő, praktikus elrendezésű, nemes anyagokat felvonultató épületet létrehozni.
Mint írták, a gombamód szaporodó nyaralók külleme és minősége „közügy”, „ha pedig ezt a tevékenységet elsősorban nem a jól kvalifikált építész, hanem az alacsony képzettségű kis mesteremberek gyakorolják, könnyen botrányos eredmények születhetnek”. És hogy valóban lehetett (volna) ezt másként, mint ahogy a Balaton-parti kalyibákat ezrével felhúzó pallérok képzelték, azt a könyv pompás képei igazolják. Ott sorakoznak a kor legjelesebbjeinek megvalósult házai: Kismarty Lechner Kamill ötvenes évek eleji, Zamárdiban felépült terméskő-üveg saját nyaralójától Preisich Gábor lábakon álló szigligeti házikóján át földvári, parasztházakat idézően egyszerű, 44 négyzetméteres kunyhójáig, mely közművesítetlen telken lévén árnyékszékkel és hűtőgödörrel egészült ki.
Igaz, ez a meggyőző terv- és képanyag is kevés volt ahhoz, hogy útját állja az ügyes kezű kőművesek diadalmenetének. Azt legfeljebb az Erdért-házikók megjelenése tudta valamelyest megakasztani. A lényegében készen kapható épületekkel – melyek nem másnak köszönhették létrejöttüket a hatvanas évek közepén, mint egy az Erdért fűrészüzemében bekövetkező túltermelési válság szülte mentő ötletnek – az 1966-os BNV-n találkozhatott először a nagyközönség. Az E–16-os maga volt a praktikum és az egyszerűség: egy tér, 16 négyzetméter, magasított tetővel 18 872 forint. S idővel követte az E–32 (37 593 forint), a Pilis (40 négyzetméter 65 606 forint ellenében), sőt az immáron emeletes Alpesi, 44 plusz 20 négyzetméteren, 103 003 forintért.
Ezek a házikók olyan elképesztően népszerűnek bizonyultak, hogy a hetvenes évekre KGST-segítség is szükségessé vált, hogy ki tudják elégíteni az egyre növekvő igényeket: a Tüzép szovjet és csehszlovák modellek forgalmazását is kénytelen volt magára vállalni. Ezek a faházak ma is ezrével láthatók a magyarországi üdülőterületeken. De rengeteg áll még a hatvanas-hetvenes évek pallérremekei közül is, igaz, a legtöbbjüket a nyolcvanas években emelettel fejelték meg, esetleg egy-két helyiség hozzáépítésével érték el, hogy az aprócska telken a kert kialakítása és ápolása lényegében már semmilyen gondot ne jelentsen.
A mi házunkkal nem ez történt – még a fenyőm is háborítatlanul áll a hátsó kertben. A nyolcvanas évek közepe felé kényszerültünk eladni, és mivel akkortájt épp építési tilalmat léptetett életbe a tó mellett az infrastruktúra túlterhelésével megbirkózni képtelen, kétségbeesett állam, az új tulajdonos kénytelen-kelletlen a héjat megtartva épített luxusnyaralót magának. Szigetelte az ázó falakat, fürdőszobákat épített és bárpultot, az utolsó sámliig új bútort hozatott, kialakította a kerti világítást, és muskátlival teli dísztalicskákat állított az előkertbe. Ám, ha ránéz az ember a házra, ma is ugyanaz jut róla az eszébe. Milyen bájos összevisszaság. Tiszta hatvanas évek.
