galéria megtekintése

Lechner rontás alatt

6 komment


N. Kósa Judit

Gyakran látni csalódott tekintetű turistákat az Üllői úton: a csapott sapkájú, állványok övezte házban nehezen ismerik fel az európai új építészet egyik csúcsteljesítményét. Talán most megújul az Iparművészeti Múzeum. A kérdés már csak az, nem hamis múltteremtés készül-e.

Sosem gondolkodtam azon, az Iparművészeti Múzeum bejárati csarnoka fölött mi szórja a színes fényt a hófehér kőcsipkékre. Csak épp ahányszor arra járok, hátraszegett nyakkal bámulok fölfelé: nem tudom megunni a látványt. A virágszirmokként kinyíló terek, amelyek a földszinttől a tetőig vezetik a tekintetet, valóban valami egzotikus növényt idéznek a köréjük font korlátokkal. Odafent pedig egy pompás színes üvegablak zárja a látványt, innen zuhog alá a fény az amúgy félhomályos előtérbe.

Az életveszélyes lanterna leemelése 2011-ben
Az életveszélyes lanterna leemelése 2011-ben
Kallus György / Népszabadság

– Be lehet menni, persze – biztat az épületsétát vezető hölgy, nekem meg persze nem kell több, máris bezuttyanok a múzeum tetőteraszán nyíló üvegsátorba. Odabent hatalmas, színes üvegpó­dium, közepén tarka üvegből rótt félgömb, fölöttük lámpa. Ez a kissé prózai szerkezet látszik odalentről templomi rózsaablaknak. Ha beles az ember a pódium oldalán, még a sétáló múzeumlátogatókat is látja maga alatt. Ha pedig kibámul az üvegsátorból, fel, a tetőterasz fölött magasodó kupolára, immár rutinszerűen összeszorul a szíve: suta csonkaságban, toronydísze nélkül esetlenkedik ott az Iparművészeti semmivel sem összetéveszthető zöld teteje.

 

Az okkersárga kerámiakölteményt, a formájára utalva lanternának nevezett csúcsdíszt öt évvel ezelőtt, 2011-ben emelték le a múzeum tetejéről. Már megindult az Üllői út felé, tömény életveszéllyel fenyegetett volna, ha a helyén marad. A múzeum udvarán mellé állva látszik csak, valójában milyen nagy – kerti pavilonnak is beillenék. De az is így tűnik csak fel, hogy a tervező, Lechner Ödön a magasban sem érte be hétköznapi megoldásokkal: bajuszos férfiarcok, míves tulipánok kerültek a lanternára is, habár az építész aligha számított rá, hogy a kerámiadísz valaha leszáll a földre. És ez bizonyára nem is történt volna meg, ha az '56-os utcai harcok során nem lövik szitává a kerámia csúcsdíszt. Jól látni, hogy a máz sok helyütt lepattogzott róla, s ami sokkal nagyobb baj, a lyukakból kikandikál a beton. A helyreállításkor egy szerencsétlen ötletnek engedve betonnal öntötték ki ugyanis, amivel háromról tizennégy tonnára növelték a tömegét. Ez vezetett idővel a szerkezet megroggyanásához, és ezáltal menthetetlenné is vált a lanterna. A rekonstrukciókor egy az egyben újra el kell majd készíteni.

Hogy hol és hogyan, arra majd biztos megtalálják a megoldást a szakemberek, még akkor is, ha az eredeti díszítőelemeket legyártó Zsolnay üzem lehetőségei 1896 – azaz az Iparművészeti felavatása – óta jelentősen szűkültek. A kérdés igazából a „mikor". A múzeum pechszériája mintha egyszerűen képtelen lenne véget érni. 1996-ban, amikor az állam meghirdette a nagy múzeumrekonstrukciós programot, az Üllői úti intézmény húzta a legrövidebbet, és kiesett a kedvezményezetti körből. (Más kérdés, hogy az akkori nyertesek közül csak a Nemzeti Múzeum esetében mondható el, hogy többé-kevésbé befejeződött a felújítás. A Szépművészeti azóta is készülget, a Természettudományi pedig félkészen esett áldozatul a Fidesz-kormány derült égből lecsapó Nemzetvédelmi Egyetemének.) Ráadásul ez a háttérbe szoríttatás mintha átokként kísérné azóta is: még a homlokzatról potyogó majolikadíszek sem bizonyultak elegendő oknak, hogy kerüljön némi állami pénz a méltatlan helyzet orvoslására.

Tavaly év végén azonban végre mintha megtört volna a rontás, és kormányhatározat született, hogy 2018 végére felújítják a múzeumot. Lett nagy öröm, különösen, hogy már 2012-ben lezajlott egy tervpályázat, amelynek nyertese, a Vikár és Lukács építésziroda a jogerős építési engedélyeket is megszerezte. Ez a mintegy 25 milliárd forintból (csak összehasonlításképpen: a Puskás Ferenc stadion rekonstrukciójára 80-100 mil­liárd forint körüli összeget szán az állam) megvalósítható terv XXI. századi módon újítaná meg azt, ami a XIX. század végén világszínvonalat képviselt Budapesten. A műemléki terek és szerkezetek megújítása mellett számol a Hőgyes Endre utcai hiányzó – annak idején pénzhiány miatt elhagyott – szárny modern megvalósításával, a parkosított udvar alatt térszín alatti kiegészítéssel, a kiállítóterület háromszorosára növelésével, közönségforgalmi terek kialakításával és egy új Dizájn Múzeum­ létrehozásával is.

Körülbelül öt percig lehetett örülni a döntésnek, amely elejét veheti, hogy a magyar építészet egyik csúcsteljesítménye, az Iparművészeti Múzeum rádőljön a Ferencvárosra, aztán eljött a szorongás újabb ideje. Történt ugyanis, hogy a december 15-i
keltezésű kormányhatározat nemcsak a műemlék rekonstrukciójáról rendelkezett, hanem egyúttal az emberminiszter feladatául szabta, hogy terjesszen elő egy „a Hőgyes Endre utcáról nyíló új szárny Lechner Ödön és Pártos Gyula autentikus tervein nyugvó megépítésének lehetőségét tartalmazó javaslatot". Ami minimum kérdésessé teszi, hogy Lukács és Vikár kortárs szellemiségű, látszóbetonnal és üveggel operáló, a jövőbeli használat minden igényét kielégítő épületszárnya való­sul-e meg. Sőt, azzal fenyeget: igazak azok a múzeumi-műemlékes világban terjedő hírek, hogy már fel is kértek egy Lechner-szakértőt, az irattárban fellelt eredeti tervrajzok segedelmével szakértsen és segédkezzen a sosem volt múlt feltámasztásában.

Az előtér ólomüveg felülvilágítója
Az előtér ólomüveg felülvilágítója
Reviczky Zsolt / Népszabadság

Tény, ami tény, valami nagyon furcsa zajlik most az Üllői úton. Bár a határozatba foglalt határidő szoros, kapkodásnak semmi jele a múzeum területén. Az évtizedek óta vízzel fenyegetett pincékben mozdítatlanul állnak az 1896-ban készült műtárgyszekrények. A kerámiaosztály második emeleti folyosóján senki sem csomagolja a tárlókat megtöltő Zsolnay-kerámiákat vagy az 1900-as párizsi világkiállításon megvásárolt színpompás Bigot-pavilon darabjait. Az egykori képzőművészeti iskola mállófélben lévő ablakait évtizedes por lepi. A kiállítóterem ajtaja mellett restau­rátori falkutatás nyoma, a fedőfesték alól kikandikál a felavatáskori pompás díszítőfestés. A tetőtérben itt is, ott is a falburkolat és a tető javításához százhúsz éve betárazott cseredarabok kupacait látni. De semmi jele, hogy valaki nekiugrana végre, és megkezdené a papíron legalábbis elhatározott felújítást.

Ami biztos: a Fidesz-kormány, ha nem épp stadiont épít, akkor nagy kedvvel teremti újra a múltat ott is, ahol ezt sem az érték, sem a józan ész nem indokolja. Ezért akarják százmilliárdokért újraépíteni a Várban mindazt, amit a háború, majd a hatvanas évek nagyszabású építkezései megsemmisítettek. Ezért döntötték el, hogy a Közlekedési Múzeum (az Ezredéves Kiállítás közlekedési csarnoka, amelyet a nagy magyar állomásépítő, Pfaff Ferenc jegyez) ugyanúgy újjászületik a maga irdatlan kupolájával, mint a Városligeti Színház nyomtalanul eltűnt szecessziós­ épülete. És ha így megy tovább, Balog miniszter nemcsak megvizsgálja, de a kormány tényleg képes lesz felépíteni Lechner tervei alapján egy százhúsz éve még persze korszerűnek számító hátsó traktust. Ahelyett, hogy Lechner szellemé­ben lépne fel, egyszerre hagyományőrzőként és újítóként: és a műemlék-rekonstrukcióval párhuzamosan vállalná egy megrendítően újszerű, a használatot mindenben szolgáló kortárs épület megteremtését.

Húsz év bajban

Az épület felmérésével tavaly megbízott statikus felfedezte, hogy a kupola acélszerkezete erősen korrodált. Sőt veszélyt jelentenek az acélszerkezetre dróttal felerősített cserepek is, bár ez a módszer száz évvel ezelőtt valódi újításnak számított. Így aztán kénytelenek voltunk megváltoztatni a felújítási terveket. A korróziómentesítés és a cserepek megerősítése több mint tízmillió forintba kerül – mondja Lovag Zsuzsa, majd hozzáteszi: szerencse a bajban, hogy így legalább meg is tudják tisztítani a kupola burkolatát.

A statikus jelentésének még ennél is fájóbb pontja, hogy megállapította: a pince vízmentesítésére használt szivattyú kimoshatja az épület alapját. Márpedig olykor be kell kapcsolni, ugyanis az Üllői út alatti metróalagút építése óta a mélypincében nem működnek a Lechner által kidolgozott szivárgók, sőt a víz olykor a felső, raktárnak használt helyiségeket is elönti. – Kénytelenek vagyunk figyelni a padló repedéseit, nem jelenik-e meg bennük a nedvesség. Ha igen, be kell kapcsolni a szivattyúkat, különben pillanatokon belül elborítja a víz a felső pincében sorakozó százéves vitrineket – mondja a főigazgató.

Megoldás azonban nem nagyon látszik, hiszen az Iparművészeti Múzeum kimaradt az állam milliárdos múzeumrekonstruk­ciós programjából, így csak az éves felújítási kerettel gazdálkodhat. Abból pedig nem telik a százmilliókat felemésztő vízmentesítésre. (N. Kósa Judit: Segítség egy fémhúszas, 1996. július 11., Népszabadság)

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető