Minden stimmelt: a lány tudta, hogy mérvadó információk szerint ezek a férfiak csakis keresztnevükön szólítják egymást. Levente közelről kicsit zavarodottnak tűnt: árkos szem, petyhüdt bőr, nyirkos tekintet, akár egy bukott üzletvezető.
„Á, nézd csak, Levente, van itt valaki, akiből nem néznéd ki a harcost... – fordult Laurához Etele. – Valamelyikünké tökéletes kamuflázs... Mit mondtál, szépségem, hogy is hívnak?”
„Laura.”
Nekünk is ismerős a lány arca, olvasóm, ő bizony Labancz Győző babaarcú nője. Ringatja azt a hosszú, karcsú lábát, ami nem akar véget érni.
„Kedvesem, mondd, elmúltál már te húszéves?”
„Talált. Éppen most vasárnap.”
„Isten éltessen.”
„És mondd, ugye te pultosnő vagy Pesten?”
„Így igaz.”
„Szóval nem az a kimondott sámánista-anarchista jelölt? Nem az a született nemzeti fundamentalista lány?...”
„Hát nem.”
„Téged vajon a kaland vonz ide? A Rám-szakadék mélységű, óriási kék szemeddel.”
„Nem csak a kaland.”
„Fáradtnak tűnsz, Laura.”
„Igen, mert alig találtam ide. Eltévedtem, ezt a teret mindig egy másikkal keverem... Látjátok, milyen javíthatatlan pesti lány vagyok?”
„Ahhoz képest sokat javultál.”
„Hát eszmeileg biztos”, somolygott a magát Leventének nevező férfi.
„Javultam? Mire gondolsz?”
„Hát a politikai nézeteidre.”
„A nők meg a tájékozódás két össze nem férő dolog. Képtelenek eligazodni bárhol – dünnyögte Etele –, de zseniálisak a fészekrakásban. Ha megtalálták a pontot, ahol letehetik a seggüket, akkor tényleg boldogok, igaz?”
Laura zavartan mosolygott, bár tőle sem volt idegen a nyers hangnem.
„Te tényleg sámánista vagy?”, kérdezte körbenézve a lány.
„Mi az hogy – élénkült fel Etele. – Én vagyok a fő-fő táltos, és itt állítjuk föl holnap a napoltárt.”
„Rovásírással üzentek a népnek, meg minden?”
„Aha. Rovással csak akkor, ha nagyon ráérünk. Ide verjük be az életfát, kicsikém... És aztán, Kegyes Földanya, hozzád fohászkodunk! Nagy dolgot fedeztünk föl, olyan nagyot, ami minden nap újabb lelkesedéssel rázkódtatja meg a bensőnket: a minden korlátot legyőző életet!... Égi sárkány szórta ránk e nagy havat rejtekadó takarónak! – Tekintete a mellette álló, csontsovány fiúra ugrott. – Robi lesz a segédtáltosom. Ha vállalod, Robi...”
„Még szép. Táltos vagy és mégis AmExszel fizetsz, ez benned a szép”, hízelgett Robi a főnökének.
„Robikám, te csak verjed a dobot. Amikor zenélünk, kinyitjuk a belső kapukat, tudva, hogy nagy dolgok történhetnek velünk. Robi, eldöntöttem, a mozgalmi neved Koppány lesz, Nagykoppány, jó?”
„Persze, köszi. Szívzsibongató érzés forralja a vérünket!”
„Tűz a javából!”
Laura csak nézett, nem tudta, sírjon-e vagy nevessen, mert ez az érzület (még?) nem állt hozzá igazán közel.
„Figyelj, Etele, te mondod el neki?”
Etele macskabölcsőt formált az ujjaival, s a bölcső mögül beszélt vontatottan, talányosan mosolyogva.
„Az a helyzet, hogy keressük a megfelelő embert.”
„Megfelelő embert, mire?”
„Egy farsangi bálba delegálnánk valakit, lehetőleg szalonképes embert. Mert minket tuti, hogy nem engednek be oda. És te a porcelánbőröddel, arisztokratikus...”
„Arisztokratikusnak látszó...”
„Szépségeddel...”
„Nos, ha előtte kipróbáltunk és megfelelő embernek bizonyultál, akkor....”
„Nagy tervről van szó. Ki ismerteti?”
„Na, majd én.”
„Figyelj, kislány, tudod, hogy kik vagyunk mi?”, nyújtogatta a nyakát Robi alias Nagykoppány.
„Persze.”
„Na kik?”
„Ti vagytok a magyar elit alakulat.”
Mintha kigyúlt volna a fény a szemükben, többen felelték:
„Úgy van, mi vagyunk a NEMZETI CSERKELŐK.”
„A CSERKELŐK, akiknek zenéjében ott viharzik, ott söpör, és minden ledönt, beragyog az élet a maga fölmérhetetlen valójában”, magyarázta Etele.
„Húúú...”, huhogták többen is.
„Tényleg ti vagytok azok?”, kérdezte Laura színlelt áhítattal.
„Pontosan. Úgyhogy ennek fényében cselekedj majd.”
„Kislány, egy kérdés. Van valami, ami érdekelne... – gyújtott rá Etele.
„Te tényleg szemben állsz a demokráciával?”
„Akkor bizonyítsd be!”
„Te aztán, jól fizetett vendéglátósként, szemben állsz...”, előzte meg Laura válaszát gúnyosan Robi.
„De igazából mi a te bajod velük?” „Az, hogy gyáva, konformista EU-lakájok. Hogy nincs magyar arcuk. Önállótlanok.”
„Jól mondod. A befagyott Európában csakis a függetlenség a nyerő.” „Elszakadnak a részek, többé nem járunk át egymáshoz, és a hó mindent belep lidérces éjjel.”
„Radák, meg kell hagyni, egész jól kommunikál – emelkedett föl Etele. – És tudjuk, rettenetes fegyver a jól megválasztott szó. Micsoda lehetőség megetetni akárkivel akármit. Másrészt komoly buktatói vannak.
Például ha bekövetkezik a hányinger a túladagolástól.”
„Radák arra büszke, hogy gondoskodik! Gondoskodó állam és jó vezető?! Hányan tartották annak magukat?”
„És mire mentek vele?”
„Valójában mind lenézték a népüket.”
„Idegenszívű elfajzottak, pfuj!”
„Ne legyünk Európa balekjai.”
„Akkor velünk tartasz?”, nézett Laura szemébe Etele.
„Persze.”
„És kérhetünk tőled akármit, igen?”
„Igen.”
„A mi javunkra, az ő rovásukra.” „Oké.”
„Ha be tudnál illeszteni a táncrendedbe egy nagy embert...”
„Nagy embert? Vajon kit?”
„A kérdés csak az, hogy van-e szándék?”
„Szándék van.”
„Hát akkor hurrá, kislány!”
„Biztos? Most még meggondolhatod magad. Maradsz? Nagyon jó. Lesz, ami lesz, belevetjük magunkat az élet teljébe, megmozdítjuk a legjobb énünket, hadd törjön föl a legizzóbb életerő a lehető legmélyebbről! Valami sajgató, legvégső igazság kell nekünk!... – Szünetet tartott. – Alszol? Itt alszol?”, karolta át Laura vállát.
„Nekem nem megy ilyen gyorsan”, bontakozott ki zavartan a lány.
Laura ma először látta személyesen őket. Mert egyébként eddig láthatatlanok voltak, a kapcsolatfölvétel is nehezen sikerült egy titkos fundamentalista ismerősén keresztül. Tőle tudta a jelszót, amivel átjutott a barikádon. Szóval nem mondhatni, hogy a fundamentalizmus derék polgárok naiv képzelődése, annyi szent. Laura nem találgatta többé, hogy ezek vajon tényleg komoly és tisztességes, nemes szándékú emberek-e? Mert kétségtelenül nem azok. Jó és rossz? Ők kívül rekednek ezeken a kategóriákon. A tisztességet fölülírja szemükben a függetlenség meg egy jó házibuli vágya, ezekért akármilyen eszközt bevethetőnek tartanak.
NEMZETI CSERKELŐK, ez is olyan férfiasan hangzik! Olyan szexin. Előző barátjában csalódott, nagyzoló hipochondernek tartotta. Ezek pedig lobogó szemű, fiatal géniuszoknak tűnnek, és Laura meg volt győződve róla, hogy azok is. Az se zavarta, hogy nem egészen tiszták. Ő mindig kifogja az őrülteket, és egy darabig éppen ettől jó neki. Különben is, mi az, hogy tiszta, manapság? De az sem igaz, hogy egytől-egyig degenerált fazonok, ez csak rosszindulatú híresztelés. Kicsattanóan egészséges, kerek, magyar arcok mind. Etele is nagy, erős férfi. Fotó csak róla volt elérhető a neten, és Laura kinézte magának. Megtudta, hogy magányos. Üzent, hogy lemenne közéjük. Mindez pár nap műve volt. Hogy idejön, még édesnővérének se mondta el, hát még aggodalmas anyukájának.
Etele nyilván nem az a fajta, aki pikk-pakk összerakja az IKEA-bútort, talán pelenkázni is képtelen; de mégiscsak tudnia kell valamit, ha éppen itt és most cövekel le. És Laura kislánykora óta vonzódott az ilyen nagy, erős férfiakhoz.
