Láthatatlan bélyegek

A kormány célja, hogy helyreállítsa azt a gazdasági szerkezetet, amely a Kádár-rendszer idején működött: legyen egy – mindenféle manipulációval létrehozott – kvázi teljes foglalkoztatottság, amelyben az ipar kitüntetett szerepet játszik. Viszont nem a rendszerváltással függ össze, hogy a gazdaságszerkezet mennyire megváltozott, és a hangsúly az iparról áttevődött a szolgáltatásra. Ez világjelenség. Ha lépést akarunk tartani a fejlett világgal, nekünk is ebbe az irányba kell menni. A rendszerváltás utáni döntések ebbe az irányba is mutattak. Akkor is, ha a privatizációt meg sok minden mást lehetett volna jobban csinálni, hogy ne érintse ennyire súlyosan a munkavállalók tömegeit, mert a társadalom máig nem heverte ki, hogy akkor több százezer ember egyszer s mindenkorra elvesztette a tartós munka lehetőségét. Ettől függetlenül azt a gazdaságszerkezetet, amely a Kádár-korszakot jellemezte, egyszerűen lehetetlen rekonstruálni.

Hogy függ össze ez a vízió a szakképzéssel?

A Kádár-korszakot a nagy tömegű, alacsony képzettségű, inkább betanított munkára alkalmas szakmunkásképzés és a keveseknek biztosított magasabb szintű iskoláztatás jellemezte, s az ipar túlsúlya és a súlyos negatív következményekkel járó, kvázi teljes foglalkoztatottság. A mai szakképzési intézkedések erre az időre utalnak. Annyiban volt akkor jobb a helyzet, hogy munkát lehetett találni alacsony képzettséggel, gyenge szakmai tudással is. De tudjuk, hogy ez mennyi bajjal járt. A rendszerváltás utáni időszak keservesen megmutatta, melyek az ilyen szakmunkásképzés alapvető bajai. Sok százezer szakmunkás örökre vagy tartósan kikerült a munkaerőpiacról, mert képtelen volt alkalmazkodni a megváltozott igényekhez.

De az iparkamara mégiscsak a vállalkozók testülete, valamiféle piaci logika megjelenik abban, amit a vezetői képviselnek.

Egy bizonyos vállalkozói réteg pillanatnyi érdekeivel vág egybe az iparkamara programja, de ennek hosszú távon nagyon súlyos következménye lesz mindenki számára. Manapság elképzelhetetlen, hogy valaki úgy éli le az életét, hogy végig abban a szakmában dolgozik, amelyet az iskolában tanult. Ha a szakmunkásoknak nincsenek meg azok az alapvető kompetenciáik, hogy alkalmazkodni tudjanak a későbbiekben, amikor a piaci igények miatt váltani kell, akkor nem lesz munkájuk. A kamara azt támogatja, hogy a tanulók egy adott szakma adott fogásait tanulják meg. Ha változik a piac, akkor erre a munkásra nem lesz szükség. Az Oktatási Kerekasztal munkája nyomán létrejött 2008-as Zöld könyvben hangsúlyos elképzelés volt az, hogy a szakképzést és az általános képzést a szakmunkásképzésen belül radikálisan külön kell választani. Az általános képzés nagyon fontos, mert ott valamit pótolni lehet abból, amit az általános iskola elmulasztott megtenni.

Erre mondja azt Parragh László, hogy nem a szakképzés feladata az általános iskolai képzést pótolni. Szerinte a szakképzés átalakításával nincs semmi baj, csak épp az általános iskolához is hozzá kéne nyúlni, mondjuk kilencévessé tenni, és akkor jobb alapokkal érkeznének a diákok a szakképzésbe.

De nincs kilencévessé téve, és persze jobb lenne, ha az általános iskola nem úgy működne, hogy ennyi funkcionális analfabéta kerül ki onnan, egyelőre mégis ez a helyzet. Akkor viszont menteni kellene, ami menthető, nem fölerősíteni, ami amúgy is következik az általános iskola elégtelenségéből.

Közmunkások Cserdi határában. Kvázifoglalkoztatottság M. Schmidt János / Népszabadság

Erősíti a lemorzsolódást, hogy a tankötelezettség korhatára csökkent?

Nyilvánvalóan. Az iskolák eddig is megpróbáltak a problémás gyerekektől mindenféle trükkökkel megszabadulni. Ezt a célt szolgálta például a magántanulóvá minősítés lehetősége. Ezért nagyon sok iskola örül, hogy lejjebb vitték az általános tankötelezettség korhatárát. Én a magam részéről maximálisan egyetértettem a korhatár fölemelésével. Annak ellenére, hogy nem vitatom, nem könnyű feladat túl koros, motiválatlan gyereket tanítani. Ezzel együtt igaz az, hogy minden iskolában eltöltött év valamit javít a helyzeten.

Az iparkamara honnan tudja, milyen szakmákra és képzésre van szükség?

Sehonnan. Nem működik olyan nyilvántartás jelenleg, melynek segítségével ezt mérni lehet. A kamarai elképzelés szerint összeállhat valami abból, hogy az egyik vállalkozó azt mondja, ő nem talál egy rendes esztergályost, a másik meg azt, ő nem talál egy tisztességesen képzett lakatost. De az ilyen vélemények nagyon csalókák. A piac folyamatosan változik, ami ma igaz, holnap már nem az, miközben a képzés maga is több évig tart. A Zöld könyvben javaslatot tettünk arra, hogy jöjjön létre olyan pályakövetési rendszer, amely legalább három évig nyomon kíséri a végzettek sorsát, mert akkor megalapozottabban lehetne középtávú prognózist kialakítani. A szakképzés átalakítását is ilyen ismeretekre kellett volna építeni.

A szocialista kormány is kísérletezett a jövőbelátással, ők is próbálták meghatározni, milyen szakmákra lesz szükség.

A kamara részéről már korábban is létezett ez a nyomás, és a szocialista érdekkörben mozgó vállalkozóknál is volt erre igény. Régi szöveg az, hogy ne olyanokat képezzünk, akikre aztán nincsen szükség. Mondják ezt a felsőfokú végzettségűekre is, függetlenül attól, hogy tudnak-e maguknak munkát találni. Ahogy ki lehet mutatni azt, hogy mekkora a pálya elhagyók aránya a különböző egyetemi szakok elvégzése után, ugyanezt a különböző szakmáknál is meg lehet tenni. De önmagában a pályaelhagyás nem probléma, mert egy adott munkahely igényeihez viszonylag rövid ideig tartó intenzív képzéssel is könnyedén lehet alkalmazkodni, ha van egy olyan alaptudás, amelyre építeni lehet. Ez a lényeg.

A kamarai programhoz az is hozzátartozik, hogy a tanulók létező vállalkozásoknál legyenek szakmai gyakorlaton, és ezért akár jövedelmet is kapjanak. Ez a duális képzés nem jó megoldás?

Kétélű fegyver, mert a kellő ellen őrzés hiánya és a gyerekek kiszolgáltatottsága miatt ez a módszer nagyon könnyen vezethet oda, hogy kizsákmányolják s betanított munkásként használják a tanulókat, miközben a vállalkozások olcsó munkaerőhöz jutnak. Megint itt a párhuzam: a szocializmus idején működő szakmunkásképzésnek is az volt az egyik sajátossága, hogy az akkori szakmunkástanulók zöme a második évtől az akkori nagyvállalatoknál végezte a szakmai gyakorlatot. Leginkább betanított munkásként használták őket is, nagyon korlátozott tudással, hogy az ott adódó munkafeladatokat el tudják végezni. A rendszerváltás tökéletesen megmutatta, mire elég ez.

Az általános képzésnek a jelenleginél lényegesen hangsúlyosabbnak és nívósabbnak kellene lennie Teknős Miklós / Népszabadság

A szakmát nem piacképesen működő cégeknél lehet a legjobban megtanulni?

Nem az ellen vagyok, hogy jól működő vállalkozásoknál folytassák a fiatalok a szakmai gyakorlatuk jelentős részét, sőt, ezt maximálisan támogatom. Természetes, hogy a szakmát ott lehet megtanulni, ahol hozzáértő szakemberek dolgoznak, de ez nincs ellentmondásban azzal, hogy két évig az általános képzés a jelenleginél lényegesen hangsúlyosabb és nívósabb legyen. Mert kell az az alaptudás, amelyre a vállalkozások tudnak építeni. Ha ez nincs meg, megette a fene az egészet, akkor a duális képzés sem fog rendesen működni. De a legkárosabb ebben az egész koncepcióban az, hogy növelik a szakmunkásképzés részarányát, mondván, minek annyi túlképzett ember. Miközben azt láttuk az elmúlt években, hogy a vállalatok sokkal szívesebben alkalmaztak érettségizett szakmunkásokat, mint érettségit nem adó szakmunkásképzőt végzett szakmunkásokat. És amikor a cégek érettségivel rendelkező szakmunkásokat alkalmaznak, akkor óhatatlanul lejjebb nyomják a nem érettségizett szakmunkások kereseti lehetőségeit.

Milyen mértékben növelheti a tartós munkanélküliséget a következő időszakban, ha a szakmunkásképzés így marad?

A munkanélküliséget sok tényező befolyásolja. De a szakmunkásképzőt végző szakmunkások esélyei biztosan sokkal rosszabbak lesznek minden szempontból, mint az érettségi után szakmát tanulóké vagy a szakma mellett érettségit is szerzőké.

A kormány azt mondja, a szakiskola elvégzése után lesz mód továbbtanulni.

De hát tudjuk, hogy ez az esetek többségében nem működik. Annyival kevesebbet nyújt a szakmunkásképző a másik két középiskola-típushoz képest, hogy azt nagyon nehéz behozni.

Azt mondta, sok pedagógus örült annak, hogy csökkent a tankötelezettség korhatára, mert így a problémásabb gyerekek könnyebben kerülhetnek ki az iskolából. De ha ezek a gyerekek kikerülnek, akkor megszűnhet az állásuk, mert nem lesz rájuk szükség.

Úgy látom, ezt senki sem gondolja végig. Ez a probléma eleve fennáll, mert folyamatosan csökken a gyereklétszám, és a születési adatok alapján további csökkenés várható. Amiből óhatatlanul következik, hogy kevesebb pedagógusra lesz szükség. De úgy látszik, ezt a veszélyt nem érzékelik, vagy ha érzékelik is, más szempontok fontosabbak.

Valószínűleg az, hogy szakmailag nem tudnak mit kezdeni velük.

A korábbi kormányok jól-rosszul, hibákkal, de mégiscsak próbálták erősíteni a szakmai igényességet, ösztönözték a pedagógusokat arra, hogy a világban elismert, Magyarországon kevésbé használt módszertani megoldásokat alkalmazzák annak érdekében, hogy a hátrányos helyzetű gyerekekkel is lehessen valamit kezdeni. Ezért hangsúlyozták a kompetenciaalapú oktatás fontosságát, amihez oktatási csomagok és továbbképzési programok is készültek. Ez mind sok energia, sok pluszelfoglaltság, ami nehéz. 2010-ben végeztük el Zolnay Jánossal Az integrációs oktatáspolitika hatásvizsgálata című kutatást, amelyben megkérdeztük különböző metszetekben, hogy mi a véleményük a pedagógusoknak a kompetenciaalapú oktatásról. Óriási többségük azt mondta, hogy ez a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek oktatásában sokkal hatékonyabb, és a gyerekeknek lényegesen élvezetesebb, viszont a túlnyomó többség azt is hozzátette, hogy nagyon sok többletterhet ró a pedagógusra. A hagyományos, frontális típusú oktatáshoz képest a felkészülésbe, az önképzésbe többet kell befektetni ahhoz, hogy ez a módszer jól működjön.

Az oktatási államtitkárságtól a Nemzetgazdasági Minisztérium alá kerül a teljes szakképzés. Van a világon ehhez hasonló modell, ami sikeres?

Erről nincsenek pontos ismereteim. De nálunk nyilvánvalóan a kamara túlsúlyos szerepét erősíti ez a helyzet, és az általános képzés totális lebutításához, eljelentéktelenítéséhez vezet. Ez már ilyen tervgazdaságos szisztéma.

Roma kislány Lyukóbányán. A lehető legrosszabb kilátások Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

Az is tervgazdaságos intézkedésnek tűnik, hogy megyékre lebontva dolgozták ki, hány autószerelőre és csecsemőápolóra lesz szükség. Vannak olyan megyék, ahol egyáltalán nem lehet bizonyos szakmákat tanulni.

Ez megint különösen a mélyszegénységből érkező gyerekeket fogja sújtani. Azt lehet tudni, hogy a cigány gyerekek középfokú továbbtanulása részben azért volt eredménytelen, mert nagyon nehezen bírják az otthontól való elszakítottságot, tehát azt, hogy kollégiumban kell lakni, vagy nagy távolságra kell ingázni olyan rossz közlekedési körülmények között, amelyek a kistelepüléseket jellemzik. Mindez azzal a következménnyel járhat, hogy vagy nem választhatják azt, amit szeretnének, vagy nagyon messzire kell menniük. Ahogy az érettségit adó középiskolai keretszámok csökkentése elsősorban annak az esélyét csökkenti, hogy a mélyszegénységből előrébb lehessen jutni, ugyanúgy ez a fajta szisztéma is ebbe az irányba mutat. Ráadásul a munkaerőkereslet régiónként differenciált megtervezése a fejlettségi különbségek konzerválódásához vezet.

Ön rendszeresen dolgozik a Lyukóvölgyben, Miskolc egyik szegregátumában, ahol harmadik világbeli szegénységben élnek az emberek. Milyen iskolai karrier vár az ott lakó gyerekekre?

A lehető legrosszabbak a kilátásaik. Születésük pillanatától nélkülözniük kell, nem tudnak elfogadhatóan táplálkozni, többnyire egészségre ártalmas, minimális alapterületű, hétvégi háznak épült, leromlott tákolmányokban laknak, ahol a legelemibb életfeltételek (víz, fűtés) biztosítása is irtózatos erőfeszítést igényel. Lyukó rossz infrastruktúrájú, rendezetlen külterület, az intézmények messze vannak, nemrég megszüntették a kihelyezett családsegítőt is. Már az óvodába buszozni kell, miközben a szülőknek nincs pénzük bérletre. Így, mire az iskolába kerülnek, már jelentős hátrányok halmozódnak fel. Szegregált óvodákba és iskolákba járnak, ahol magukon viselik a „lyukóiság” láthatatlan bélyegét. Ilyen körülmények között csoda kell ahhoz, hogy valaki eljusson az érettségiig. Nem is nagyon van rá példa. A nemrég megnyitott helyi közösségi házban most tanodát indítottak, ez talán valamit javít a helyzeten, de csodát ettől sem lehet várni.