Felidézett néhány kiveszett telepi hagyományt is, például a művészfeleségek délutáni és a művész urak esti korzóját a terecske körül, meg a nyaranként megrendezett szabadtéri kiállítást ott a fák alatt, és hogy a parkot valaha a fővárosi kertészeti vállalat ápolta, akárcsak a Margit-szigetet.
A műtermekben aztán, szűkebb körben már pajzán emlékek is előkerültek, a telep lappangó anekdotakincséből. Buda István szobrászművész arról a kőmedencéről osztott meg egy történetet, amelyet ma homokozónak használnak, de valaha állítólag fürödni lehetett benne.
Mint Búza Barnától hallotta, egy ízben például a művészfeleségek rendeztek benne meztelen éjjeli fürdőzést, Barna bácsi pedig egy kanna denaturált szesszel gyűrűt rajzolt a medence köré és a fürdőzés közben begyújtotta. Ahogy évtizedekkel később mesélte: „bibliai jelenet volt a megannyi sikongató akt a lángok fényében."
Van, aki azonban kételkedik benne, hogy olyan idilli lehetett a régi időkben a művészek itteni együttléte. Ifj. Szlávics László éremművész, mint mondja, egyszer egy lelkendező taxisnak úgy próbálta érzékeltetni a művészek telepi együttélését, hogy képzeljen el egy lakóparkot, ahol csak taxis lakik.
Régen sem csak a barátságról szólt minden: előfordult, hogy valaki a kapuban leszólította a másik művészhez érkező kuncsaftot, és elhappolta előle a munkát. Egy biztos, ma már nincs összetartó, összejáró művészközösség, inkább két-háromfős szorosabb klikkek léteznek.
A telep legrégebbi dinasztiája a Szabó család. Már a negyedik generáció dolgozik itt. A dédapa, Gábor Móric festőművész 1913-ban érkezett, majd veje, Szabó Iván szobrász, főiskolai tanár vette át a műtermet, utána Szabó Gábor és most, a legifjabb generációt képviselő Szabó Zsófia és Szabó Ádám. Mindannyian szobrászok.
Egyébként sokféle ágban alkotnak az itteniek. Régebben jellemzően a szobrászok domináltak, s még ma is övék lehet körülbelül a telep fele. De vannak festők, tűzzománcosok, textilesek, belsőépítészek, fotósok, papírrestaurátorok, rajzfilmkészítők is. Ennek megfelelően sokfélék a műtermek: az egyikben a földre is lehet köpni, a másikban meg olyan tisztaság és rend van, mint egy szalonban.
Az utóbbiak közé tartozik Somogyi Gábor festő, aki 1981 óta lakik az egyik műteremlakásban vegyész feleségével. Egy festékfoltot se lehet látni a padlón, a mester tűzzománcai és Santorini szigetén készült festményei pedig rendben sorakoznak a falakon, a festőállványra is bekeretezve került fel az egyik.
Ellentéte ennek Szabó Tamás szobrászműterme, ahol alig lehet megmozdulni a kész vagy félkész szobroktól. A mester szerint az utóbbi nyolc-tíz év termése van felhalmozva odabenn. Azt mondja, nem is nagyon tud ott dolgozni, inkább kijön a műterem elé a teraszra, ahol most is kinn áll egy szögekkel sűrűn kicifrázott asszonyalak. Érdekes szobrászi módszerrel készült. Mint Szabó Tamás többi figurája, ez is fa alapú, ólomlemezzel burkolt test, melybe szögek sokaságát kalapálta bele, de csak félig, amitől vibráló, flitteres ruhaszerű felület jött létre az alakon.
A néhány hónapja Kossuth-díjat kapott Bohus Zoltán üvegművész 1970 óta alkot az egyik műteremben és él a hozzá tartozó lakásban. Senki ne képzeljen azonban üvegfújó műhelyt, az üvegszobrok itt hideg üvegből készülnek, síküvegek összeragasztásával, maratásával, csiszolásával, amelyben egy korábbi műszerüveg-készítő van segítségére.
Egy alkotás több mint egy hónapig készül, árulta el a mester, legtovább a csiszolás tart. Vele együtt dolgozik fia, Áron, aki éremművész. De ő hamarosan külön vonulhat: most kapták meg feleségével, Szablyár Zsuzsa festővel Búza Barna megürült műtermét és a hozzá tartozó lakást, így tehát ők a legújabb teleplakók.
|
Láng-Miticzky Gábor, nyitott műtermek
Kurucz Árpád / Népszabadság |
A látogatók sok mindenre kíváncsiak voltak a délután során. Akadtak köztük gyűjtők, amatőr alkotók is, akik technikai részletekre, rejtett szignókra kérdeztek rá, mások a számukra érthetetlen művészi mondanivalót igyekeztek kihúzni a feltárulkozástól kicsit ódzkodó művészekből. És valahogy mindig előkerült az a kérdés: no és, miből tetszik élni?
A válasz érdekes módon legtöbbször az volt: tanításból. Eladásokból, megrendelésekből kevésbé. Bár most is történt például eladás az egyik festőműteremben.
A nagyvizit haszna azonban nemcsak az volt, hogy összehozta az alkotókat és a közönséget – száznegyven fizető látogatót számláltak egyébként –, hanem hogy a Százados útiak végre egymást is megismerhették. Nem egy helybeli művész most járt először itteni kollégája műtermében, mert amúgy nem mert, nem akart bekopogni.
