Debrecen komoly város, és én addig nemigen találkoztam ironizáló emberrel, aki kíváncsi rád, mindenféléről faggat, de közben folyton a szavadba vág.
„Miért nincs a nyakadban piros nyakkendő, he? – kérdezte hunyorítva. – Ez egy úttörőtábor, fiacskám, és itt alkalmazkodni kell."
Ő maga csíkos pólót viselt, egyetlen megkülönböztető jegye egy Elvis-kitűző az esőbátja hajtókáján.
„Viccelsz? Hiszen te se hordasz nyakkendőt." „Persze, hogy nem. Mert én így tiltakozom." „Tiltakozol? De mi ellen?" „Ez egy láger." „Meghívót kaptál, elfogadtad." „De nem mint úttörő. Én nem vagyok úttörő..." „Csak úgy csinálsz?" „Figyelj, minket a társadalomkutató altáborba hívtak."
„Te, mondd csak... Láger, ez komoly? Itt fönt a hegyen, ebben a szép erdőben?"
„Majd meglátod, pajtikám, hogy az." „Te miről írtad a dolgozatodat?" „Óbudáról. És te?" „Én? Kérlek szépen, Szentlászlófalváról." „Hm. Nem nézel ki falusinak." „Ja, nem is vagyok az. Szentlászló Debrecen egyik negyede, tudod?" „Aha. És hogy szoktak becézni Debrecenben? „A szüleim Jánoskának. A lányok Janónak." „He-he-he, tök jó."
Kiböktem azt, ami miatt már a vonaton is kínzott a szorongás.
„Olvastad a meghívólevélben, hogy meg kell tanulnod egy-két olyan népdalt, amelyik a szűkebb szülőföldedről származik?" „Ja, az tényleg vicces lesz. Én a Belső-Erzsébetvárosban születtem."
Juráti apja orvos volt, mint az én anyám, az ő szülei azonban elváltak. És azt is állította ez a magabiztos fiú, hogy az ősei bárók voltak a Felvidéken. Már a név is valóságos csodabirodalmat nyitott föl: ez a föld, úgy látszik, mégse csupán a bumfordi „Cseszkó", hanem a mi szépséges Highlandünk. Előneveket sorolt, alsó- és felső-akármi, sőt később mutatta a nagymamája névjegyét is, a bal felső sarokban az anyai ág madaras címerével. Lecsúszott arisztokratacsalád. Na ilyet se sokat láttam addig. A deklasszálódás lélektana akkor még hidegen hagyott, inkább ez a válásdolog foglalkoztatta a fantáziámat. Apu és anyu hogyan tehetett ilyet? Hát nem örökre szól, minden viharon, tűzön-vízen át, hogyhogy?
Nekem az alkoholos, bohém apákról nem volt tapasztalatom; ennek a fiúnak viszont a zord, beszámoltatós apákról nem volt fogalma. De aztán látta, hogy kétnaponta levelet vagy minimum képeslapot kell írnom haza. Ez kirívó volt, mindenki csodálkozott rajta.
Telefonálni csak azért nem kellett, mert anyám eltitkolta apám előtt, hogy végre megítélték nekünk a vonalat. Még az értesítőt is kidobta. Tudta, hogy ezzel milyen sötét folyamat indulna el,
végeláthatatlan és értelmetlen hívások sora: egy csalódott, megkeseredett, rabiátus ember, egy nyugdíjas mérnök-közgazdász, egy notórius föltaláló, sajtólevelező, újító és pereskedő küzdelme a világgal, új frontokon, új vehikulumok segítségével.
Tibit a pestiek, báró Juráti és Fazék némi felületes körbeszaglászás után Kecskének keresztelték át; később fölmerült, hogy mégis inkább a Szunyi nevet ragasztanák rá. Lehetetlen színű, haragzöld dzsekije és vastag lencséjű szemüvege lehetett szúnyogságának alapja. Vörös haja volt, így már eleve hendikeppel indult.
Próbáltam-e védeni a barátomat? Próbáltam. De nem volt egyszerű, mert fura, különc viselkedése nem cáfolt rá fura, különc külsejére. Csillebércen is úgy végzett mindent, mintha otthon lenne, ugyanolyan szorgalmasan és magának valóan. A legfurcsábbnak a mi korosztályunk számára az tűnt, hogy minden este képes volt Dümmerth Dezsőt olvasni a tábori diszkó helyett.
Miközben mi a Forever Youngra lassúztunk a megfűzendő lányokkal, eszünket vesztve ébredező libidónktól, ő makacsul az Árpádok nyomába szegődött. Mi is készültünk az ismerkedésre a királyi dinasztiákkal, de még vártunk velük néhány évet.
A nyirkos estéből a foglalkoztató táncterébe léptünk. A közkézen forgó műsoros kazetta négy számmal hosszabb volt, mint a boltokban kapható, kultikus nagylemez. Sem a magyar, sem a jugoszláv nyomású vinilen nem szerepelt bónuszdal. Még a hivatalos kazettán sem. Nem lévén internet, hetekbe került, amíg a nyugati popsajtóból kibogarásztam, hogy az a plusz négy szám apokrif, tehát egyáltalán nem az Alphaville baklövéseiről van szó. Akkor így nézett ki egy (mondjuk, lengyel) kalózkazetta, vegyesen. Fölraktak rá mindent, ami kéznél volt, fütyülve a jogdíjakra, ahogy mostanában is.
A láger kifejezés természetesen elmondhatatlanul távol állt a tűrhetőnek mondható valóságtól, hiszen nem végeztettek velünk kényszermunkát, nem kínoztak és nem lőttek ránk, sőt, minden napra újabb és újabb játékokat eszeltek ki számunkra. És a kerítésbe sem vezettek áramot, bár a körülmények valóban érdesek, sőt, helyenként spártaiak voltak. Kőházakban laktunk, de a mosdó külön pavilon; kaland volt oda eljutni a dagonyán át. Meleg víz nem folyt a csapból, háromnaponta lehetett zuhanyozni a központi épületben. A kosztra nem emlékszem, tehát nagyon rossz vagy túl jó nem lehetett.
Megnézem a füzetemet, aszerint nagyon rossz volt, ez nem lep meg különösebben. Kozmosz Altábornak hívták a körletünket, és bár a nyakkendőviselést nem forszírozták különösebben, de a sárga csillagot igen.
Nem hat-, hanem sokágú volt, és – utólag alig hihető, de – ugyanolyan színű, tehát „kanárisárga" posztóból vágatták ki, mint amilyet 1944-ben a zsidók részére írtak elő. Nekünk kellett saját kezűleg kiszabni és körbevágni a sablon alapján. A pajtások nyakában lengve az jelképezte a kozmoszt. A szüleink hüledeztek, nem akarták elhinni, hogy ezek ezt is megtehették, amikor otthon a kezükbe adtuk.
Minden tűzrakó hely mellett állt egy csap: Vízfüggöny tűz esetén. És ez a rejtélyes fölirat fogadott az emeletes ágy mennyezetén: „Itt szenvedtem egy szukával." Meg ez: „Itt penészedtem ebben a leprafészekben. Menekülj!" Sőt, a félfán ez állt:
„Barátom, te nem üdülni jöttél ide, hanem szenvedni. Ez nem úttörőtábor, hanem koncentrációs tábor."
Ez a lágerdolog, úgy látszik, mindenkinek nagyon be lehetett akadva. A túlzások mértéktelensége nem állt távol tizennégy évünktől, és nem láttuk még a markáns különbséget hazánk és az akkori Románia, vagy a mai Észak-Korea között. Ezt rótták még töltőtollal az ágy oldalára: „Belzebub elveszett, de keressük."
Beleborzongtam, hogy a szomszéd altábort Internacia Esperanto Tendarónak hívják. Hát mégis van ember apámon kívül, aki eszperantóul tanul! Azt hittem, hogy csak az én törődött és elvadult édesapám lehet ennyire őrült.
Vízfüggöny, szuka, Belzebub, a kis zöld ember, ezek sokáig visszajártak kísérteni. És még hány efféle rejtély adódott e tíz nap alatt.
Mindjárt kiszúrtam, hogy a táborbeli könyvesboltban megvan a Kémek a Sasfészekben. Megvettem, és abba temetkeztem első este. Tibi költözött fölém.
