Erős központi hatalom híján azonban az 1220-as években több ütközetben is vesztes kun birodalom széthullott, a területet a mongolok hódították meg. A kunok egy része a Balkánra menekült, egy másik csoport a mai Moldova területén telepedett meg.
1237-ben Kötöny, a kunok fejedelme újabb csatát vesztett a mongolok ellen, ezért 1239-ben IV. Béla királytól bebocsátást kért Magyarországra. IV. Béla engedett a kérésnek, hiszen jól jött a friss erő, még ha ezt az erőt a mongolok többször és alaposan tönkreverték is.
Az Alföld középső vidékén megtelepedett pogány életvitelű csoport a korabeli följegyzések szerint országszerte megütközést keltett, ezért a király úgy döntött, széttelepíti őket. Erre azonban nem kerülhetett sor: 1241 márciusában átkeltek a Vereckei-hágón az első tatár csapatok, és gyorsan haladtak Buda felé.
Keletről jöttek
Keletről jött emberek címmel ismeretterjesztő film készült a Médiatanács Kollányi Ágoston-pályázatának kilencmillió forintos támogatásából. A filmet Farkas György rendezte, a producer Kenyeres Gyula. 2004-ben Kenyeres Gyula alapította a szegedi TiszapART Televíziót, amely az egyetlen kizárólag kulturális tematikájú helyi televízió. Farkas György közel négyszáz dokumentum- és ismeretterjesztő film szerzője, döntően a határon túli magyarság sorskérdései foglalkoztatják.
A magyarok közül sokan úgy gondolták, hogy Kötöny és népe összejátszik velük, ezért 1241 márciusában meggyilkolták a fejedelmet és kíséretét. A kunok erre fosztogatva déli irányban elhagyták az országot. A mongolok elvonulása után IV. Béla 1243-ban visszahívta a kunokat, és ismét az Alföldön telepítette le őket.
Ezúttal jóval kevesebb volt a konfliktus: az Alföld érintett vidékein ugyanis a lakosság 60-80 százalékát megölték a tatárok. 1279-ben III. Miklós pápa követe kikényszerítette IV. László királytól –akinek az anyja Erzsébet kun hercegnő volt – a kunok letelepítését és megkeresztelését szabályozó törvényt.
A törvényben hiába szerepelt jelentős autonómia, az érintettek életformájuk és hitük megváltoztatásába nem törődtek bele. Ismét végigfosztogatták az országot. A gyilkolászásnak az 1282. őszi, a mai Hódmezővásárhely melletti Hód-tónál vívott csata vetett véget: a királyi seregek jókora csapást mértek a kun csapatokra. Ezt követően a kunok már nem játszottak döntő politikai szerepet az ország életében.
Megindult lassú asszimilációjuk, amelynek részeként vélhetően már a XIV. században fölvették a kereszténységet. A következő században pedig fölgyorsult török eredetű nyelvük és nomád életformájuk elvesztésének folyamata. Nagy csapást jelentett a kun kultúra számára a török hódoltság.
A másfél évszázadnyi török uralom alatt létszámukban erősen megfogyatkozott kunok területi kiváltságait 1702-ben I. Lipót számolta fel. A kun miatyánkként ismert nyelvemléket Kollár Ádám bécsi udvari tanácsos jegyezte le. Tőle származott az a feljegyzés, hogy a kun miatyánkot elmondó, 1770-ben elhunyt Varró István beszélte utolsóként a kun nyelvet.
Ezt az állítást azonban a kiváló huszadik századi turkológus, Mándoky Kongur István nem fogadta el, mivel szerinte a szöveg annyira torzult, hogy azt csak egy olyan ember mondhatta el, aki azt már nem értette. Az 1876. évi közigazgatási reform idején a kunok területeit végleg beolvasztották a környező vármegyékbe, akkoriban már csupán néhány étkezési és öltözködési szokásban élt tovább a hajdani konok nép emléke. Hogy mi maradt mára ebből, az erősen kérdéses.
