galéria megtekintése

Olcsó nyerészkedés

Az írás a Népszabadság
2014. 03. 10. számában
jelent meg.


Horeczky Krisztina
Népszabadság

„A tánc Andy Warholjának” is nevezett, skót „posztpunk” balett-táncos, mozgáskomponista 1984-ben hozta létre londoni együttesét, amelynek alapító védnöke az ikonikus géniusz, Mihail Barisnyikov és Kate Moss szupermodell, celeb.

Utóbbi szerepvállalására magyarázatot adhat, hogy Michael Clark (1962) egyik méltatója szerint „nincs olyan élő táncos-koreográfus, aki ilyen természetességgel lépi át a klasszikus tánc, valamint a rock és divat vakmerő csillogása közti határvonalat”.

A vélhetően alvászavarokkal küszködő kritikusok által ünnepelt, 2009-es darab a citált sorok kielégítő cáfolata.

 

A bágyadt sznobok nosztalgiaestjének ihlető forrásául mintha Roger Copeland kitűnő Merce Cunningham (1919–2009) biográfiájának első fejezete, a „Grahamtől Cunninghamig: az érzelemmentesség iskolája” szolgált volna. (A L’Harmattan értő kiadásában: 37–67. oldal).

Noha nem jutottam döntésre, vajon az alkotó a modern tánc úttörőjének silány epigonja, rajongó rikkancsa, vagy pusztán élősködő követője-e, beszédes, hogy az egyik táncosa, az amerikai, bájtalan Julie Cunningham egykoron a mára legendás névrokonánál működött. (A New York-iMerce Cunningham Dance Company 2011. december 31-én lépett fel utoljára).

Népszabadság-Kurucz Árpád

A kétrészes mű a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek összművészeti irányzata, a szenvtelen, minimalista, rezervált, tüntetően hűvös „közöny esztétikája”, és a késői „dendizmus” jegyében fogant. Az eleinte ellenkulturális, trendteremtő mozgalom képviselője volt Cunningham és partnere, John Cage mellett – többek között – Bruce Nauman, Jasper Johns, Robert Rauschenberg, Frank Stella, Warhol, Antonioni, Alain Robbe-Grillet, Alain Resnais, Harold Pinter, Susan Sontag, a Lou Reed-féle The Velvet Underground és David Bowie.

A hat, közönyös táncos többségében a korszak rock- és punkzenéjére – Wire-, Iggy Pop-, Bowie-blokk – adja elő az ismétlődő elemekre épülő, lassúdad, egydimenziós, aszexuális, strukturalista (torna)gyakorlatait. A bénító ingerszegénységgel vegyített monoton modorosság a felütéstől unalomittas, aztán kimerítő, álmosító.

Egyedüli változatosságot a testhez tapadó nejlondresszt viselő előadók gyakori átöltözése hoz, akiket az első részben pandamedvének sminkeltek, majd a szünet után Atom Anti, a szuperhangyaként térnek vissza egy űrszkeccsbe, különös fejfedőkben.

Eztán hárman mezítelenül feneket ráznak, majd a társulatvezető az egyik exkluzív jelenésében vizet köp felfelé, viseltes, kanárisárga sportruházatban.

Eltekintve a fenti, elnyűtt közjátékoktól: a minden eredetiségtől mentes lagymatagság az olyan, vacak reprodukcióhoz hasonlatos, amely eltünteti a lemásolt alkotás, és az azt jegyző művész vízjelét, kvalitását, szellemét. Így ami hajdanán innovatív volt, bátor, eleven, egyedi, az ebben a csinált retrokutyulmányban – elnézően – vértelen, idejétmúlt.

Emblematikus epizód, amikor a kultikus „Heroes”-ra készített toporgásban a táncosokon ugyanolyan (mű)bőrfelső van, mint a háttérben futó klipben a páratlan Bowie-n. A mások minőségi, sőt, briliáns oeuvrejét újrahasznosító, egyben leértékelő Clark egyetlen okból keltette fel a figyelmemet: hogy ennyi támogatót, hívet tudott megnyerni magának az olcsó nyerészkedéséhez.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.