A bágyadt sznobok nosztalgiaestjének ihlető forrásául mintha Roger Copeland kitűnő Merce Cunningham (1919–2009) biográfiájának első fejezete, a „Grahamtől Cunninghamig: az érzelemmentesség iskolája” szolgált volna. (A L’Harmattan értő kiadásában: 37–67. oldal).
Noha nem jutottam döntésre, vajon az alkotó a modern tánc úttörőjének silány epigonja, rajongó rikkancsa, vagy pusztán élősködő követője-e, beszédes, hogy az egyik táncosa, az amerikai, bájtalan Julie Cunningham egykoron a mára legendás névrokonánál működött. (A New York-iMerce Cunningham Dance Company 2011. december 31-én lépett fel utoljára).
 |
| Népszabadság-Kurucz Árpád |
A kétrészes mű a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek összművészeti irányzata, a szenvtelen, minimalista, rezervált, tüntetően hűvös „közöny esztétikája”, és a késői „dendizmus” jegyében fogant. Az eleinte ellenkulturális, trendteremtő mozgalom képviselője volt Cunningham és partnere, John Cage mellett – többek között – Bruce Nauman, Jasper Johns, Robert Rauschenberg, Frank Stella, Warhol, Antonioni, Alain Robbe-Grillet, Alain Resnais, Harold Pinter, Susan Sontag, a Lou Reed-féle The Velvet Underground és David Bowie.
A hat, közönyös táncos többségében a korszak rock- és punkzenéjére – Wire-, Iggy Pop-, Bowie-blokk – adja elő az ismétlődő elemekre épülő, lassúdad, egydimenziós, aszexuális, strukturalista (torna)gyakorlatait. A bénító ingerszegénységgel vegyített monoton modorosság a felütéstől unalomittas, aztán kimerítő, álmosító.
Egyedüli változatosságot a testhez tapadó nejlondresszt viselő előadók gyakori átöltözése hoz, akiket az első részben pandamedvének sminkeltek, majd a szünet után Atom Anti, a szuperhangyaként térnek vissza egy űrszkeccsbe, különös fejfedőkben.
Eztán hárman mezítelenül feneket ráznak, majd a társulatvezető az egyik exkluzív jelenésében vizet köp felfelé, viseltes, kanárisárga sportruházatban.
Eltekintve a fenti, elnyűtt közjátékoktól: a minden eredetiségtől mentes lagymatagság az olyan, vacak reprodukcióhoz hasonlatos, amely eltünteti a lemásolt alkotás, és az azt jegyző művész vízjelét, kvalitását, szellemét. Így ami hajdanán innovatív volt, bátor, eleven, egyedi, az ebben a csinált retrokutyulmányban – elnézően – vértelen, idejétmúlt.
Emblematikus epizód, amikor a kultikus „Heroes”-ra készített toporgásban a táncosokon ugyanolyan (mű)bőrfelső van, mint a háttérben futó klipben a páratlan Bowie-n. A mások minőségi, sőt, briliáns oeuvrejét újrahasznosító, egyben leértékelő Clark egyetlen okból keltette fel a figyelmemet: hogy ennyi támogatót, hívet tudott megnyerni magának az olcsó nyerészkedéséhez.
