– Se múzsa, se a valóság?
– Én a múzsát szívesebben nevezem szerelemnek. A túl nagy hullámokat vető valóság pedig aligha teszi gyorsabbá a munkát. Költőnek nagyobb hasznára válna ez az élet, legalábbis termékenyebb lenne, mint én. Hatszáz oldalt valahogy egyben kell tartani, és ha a napi élet történései, érzelmei olyan mértékben befolyásolják a szöveget, mint nálam, akkor tulajdonképpen nincs miért csodálkozzak a lassúságomon. Apám halála például olyan pillanat volt, amikor szinte a nulláról kellett kezdenem. Egy összeomlás mindenestül át tud íratni egy készülő regényt. És megtörténhetett volna az is, hogy A nyugalom után nem tudok regényt írni egyáltalán. Hogy azért kell hálásnak lennem, hogy azt egyáltalán megírhattam. Hát így most A végéért vagyok hálás. Valószínűleg tönkretett volna, ha nem tudom befejezni. Egy adott pillanatban nagyon nagy lett a tétje.
– Ez mit jelent?
– Vannak regények, amelyeket egy életen át lehet írni, de ez nem az a könyv. Élőhalott leszek, ha még túl sokáig marad velem. A regényírás nem arról szól, hogy leírjuk, amit már tudunk. Hanem hogy ott, munka közben tudunk meg egy csomó mindent, amit a fene se gondolt volna. Senki nem tud a saját valóságommal úgy szembesíteni, mint a saját mondataim. És ha ez nem történik meg, akkor azok a mondatok valószínűleg nem lesznek érvényesek senki másra sem. Nem azért kell én legyek Bovaryné, mert az nekem jó, hanem mert másképp nem működik a szöveg. Csak hát ez elég nagy teher. Ezektől az alakoktól valahogy el is kell szakadni.
– Az elmúlt egy évét Jáván töltötte.
– Igen. Egészen pontosan Jogjakartában. Ez ottani léptékkel mérve kisváros, alig másfél millióan lakják.
|
Bartis Attila a sokáig lakatlan otthonban
Veres Viktor |
– És hogy került oda?
– A berlini ösztöndíjamból félre tudtam tenni valamennyi pénzt. Nagyjából annyit, amennyiből fűtési szezonban három hónapig élhettünk volna itthon. Ebből éltünk Jáván egy évig. Miután A nyugalom megjelent kínaiul, meghívtak Kínába. Három hónapot tölthettem ott. Ami azért már több mint turistáskodás. Akkor döntöttem el, hogy ha valaha megtehetem, legalább egy esztendőt a zsidó-keresztény kultúrkörön kívül akarok tölteni. Nemcsak azért, hogy megtapasztaljam, milyen egy más kultúrában élni, hanem hogy amennyire az egyáltalán lehetséges, rálássak arra, ami az enyém. A nyugati, fehér kultúrára. Mert onnan nézve, ugye, nemcsak Párizs, de még a Keleti-Kárpátok is Nyugat. Eredetileg egy buddhista országba akartam menni, de végül a világ legnagyobb muzulmán országában kötöttünk ki. Amit most nem bánok.
– Mit látott?
– Azt, hogy nekünk, fehéreknek milyen hatalmas, már-már valószínűtlenül változatos művészetünk van. Hogy azzal az individualizmussal, amiből ez a művészet megszülethetett, egyedül állunk. Másrészt azt, hogy valószínűleg többek közt ugyanennek köszönhetően már egy konzervdobozban élünk. De nevezhetjük múzeumnak is. Ez az összetartó erőnk. A legfőbb közös érdek az ego megóvása. Egy permanens aggodalomban élő, szégyenletesen jómódú, kiöregedett, képmutató társadalmat láttam. Egy olyan létet, amelyben bürokraták számolgatják ki még azt is, hogy a járdán miként lehet biztonságosan telefonálni, nehogy az ego hasra essen és megüsse magát.
– Ez a konzerv nem túl szívderítő.
– Hát nem. Az meg különösen nem, hogy ebbe a pléhdobozba önszántukból ülnek bele a szardíniák, és ők tekerik magukra a fedelet, nehogy bajuk essék. És közben nagyokat beszélgetnek természetvédelemről meg szegénységről meg emberi jogokról. Csak ugye a konzerveket előbb-utóbb kibontják és megeszik. Nem a rosszak, hanem az éhesek. Ez történik most.
– Visszamenne?
– Olyan mértékű honvágy van bennem Jáva iránt, amilyet Marosvásárhely iránt éreztem ’84 után, amikor hat évig nem mehettem haza. Most a vágy intenzitásáról beszélek, más szempontból nyilván nem lehet a kettőt összehasonlítani. Az egyik az otthonom, a másik egy olyan világ, amelyikbe még akkor is idegen maradna az ember, ha ott születne gyermeke. Mégis alig várom, hogy visszamenjek ebbe a kirekesztettségbe.
– Most egy kicsit mindenhol idegen?
– Inkább úgy mondanám, bővült azon helyek száma, ahol idegennek érzem magam. De mind közül itthon, Magyarországon szeretek a legkevésbé idegen lenni. Az ottani idegenség természetes. Fehér vagyok, európai vagyok, magyar vagyok. Ez nem fog megváltozni soha. Jáván minden pillanatban szem előtt kell tartanom, hogy nem a jávaiak, hanem egy ottani fehér életét élem. Kívül vagyok a társadalmon. Másrészt mégiscsak része vagyok, és sokkal intenzívebb, szabadabb, gazdagabb az életem, mint itt. Miközben attól fogva, hogy abbahagytam a munkát és kiléptem a házból, például az íróságomnak nincs semmilyen szerepe, hozadéka. A kutya se tudja, jót írtam-e, vagy hány nyelvre fordítottak. Ezt néha hiányolhatja az ember, mert az egónak ez a kenyere. De mihelyt felül a motorra és nekivág a hegyi falvaknak, érdekesmód rögtön elfelejti ezt a hiányt. Itt viszont nem felejtem el azt az otthonos idegenséget, amit ott megéltem.
– Mit ért otthonos idegenség alatt?
– Mi integrálódást várunk az idegentől. Simuljon bele a mi világunkba, ne is vegyük észre, ne zavarjon minket. Ott ez a marhaság eszébe nem jut senkinek. Van pár norma, amit illemből betartasz, ugyanúgy, mint bárhol a világban. De azt, hogy láthatatlan légy, nem várja el tőled senki. És nem is játssza el képmutatóan a vakot. Az empátia, de akár a tisztelet sem azon múlik, hogy nem mondom ki a nyilvánvalót. Hogy úgy teszek, mintha nem látnám meg a különbözőséget. És még csak nem is azon, hogy a saját értékrendem nem helyezem a másik értékrendje fölé. Minden értékrend egy másikkal szemben fogalmazódik meg. Nincs kivétel. És mindig a tied az igazi, sajnos ez ilyen. A kérdés, hogy meddig tartjuk érdekesnek a másikat, majd meddig tűrjük, kedveltebb szóval: toleráljuk, majd honnan kezdve tesszük kötelezővé számára a saját értékrendünk. Mindig van határ, csak nem mindegy, hogy hol. Én nem szeretnék se egy magyar, se egy német vagy francia falucskában fekete lenni, de nagyon szívesen vagyok fehér egy jávai faluban. Szóval jó lenne elgondolkodni azon, miként fogjuk integrálni a hozzánk most érkezőket. Mert lehetetlen dolgot teljesen értelmetlen forszírozni.
– Nem hisz ebben?
– Lenne erre egy elég pontos teszt. Minden integrációszónok töltsön el egy évet egy tőle mindenestül idegen kultúrában. Próbáljon beilleszkedni. Ha sikerül, akkor okkal várhatja majd el másoktól is. De nem fog beilleszkedni se Jáván, se Szíriában, sehol a fehér világon kívül, ezt borítékolom. Ezért mondom, hogy ha mi még komolyan vesszük és meg kívánjuk őrizni a második világháború után megfogalmazott értékeinket, és nem akarjuk, hogy vér folyjon, akkor máshol kell keresni a megoldást.
– Milyen volt visszajönni Pestre?
– Felért egy kultúrsokkal. És egy csontüres városba érkeztem meg.
– Mindenki kiruccant a Balatonra?
– Hát nem. Csak képzeljen el egy akkora szigetet, mint Magyarország és Ausztria, 165 millió lakossal. A rizsföldeken meg a dzsungelen kívül nem talál olyan négyzetmétert, ahol ne venné körül négy-öt gyerek. Ehhez képes Budapest olyannak tűnik, ahol alig van élet, alig van ember. S ha van is, akkor az neurotikus.
– Ijesztő volt?
– Az volt a legijesztőbb, hogy pár perc alatt bármelyik utcasarkon több agressziót tapasztaltam, mint egy év alatt Jáván. Lehet erre azt mondani, hogy keleti kedvesség, csak hát az etikett is valamiből születik és kihat a mindennapokra. Például olyan biztonságérzetet ad, amit a sok brüsszeli szabályzat ellenére itt soha nem fogsz megkapni. Minden társadalom meg tud bolondulni, ők is. Most az alapállapotról beszélek. A nyugalmi helyzetről. És ez a különbség nagyon elgondolkodtatott.
– Regényíráshoz ideális állapot. Mi volt meg leghamarabb: hangulat, kép, történet?
– Az elbeszélő hangja. Megkockáztatom: szívverése. Ő már Krétán megvolt, 2002-ben.
– És milyen gátakkal szembesült?
– Például az apám halálával. Meg az ő ügynökmúltjával. Ami már régen is felmerült, de akkor agyrémnek tűnt. Csak most, Jáva után, egy teljesen váratlan és valószínűtlen helyzetben szembesültem vele. Nem kívánok erről többet beszélni, ami mondandóm volt ezzel kapcsolatban, az benne van a regényben. Annál pontosabban úgysem tudnám elmondani. Mindenesetre az utolsó három hónapban egyszerre kellett írnom az eredeti történetet és a javított kiadást. Az ellenségemnek sem kívánom, bár mondjuk, ilyenkor az a legkevesebb, hogy miként fejezünk be egy regényt.
– Ez egy aparegény?
– Nem. Az első résznek bizonyára lesz ilyen olvasata is, de az számomra egy kiábrándítóan szűk olvasat lenne.
– Segített, hogy közben mindenfelé jelentek meg A nyugalom fordításai? Hogy világszerte ismert lett?
– Amikor éppen megy a munka, akkor az ilyesmi ösztönözhet. Amikor nem megy, tehát pont amikor segítségre vársz, olyankor megfojt.
– A csöndet úgy album óta tudjuk, hogy a fotózás nem puszta kedvtelés az életében. Most hogyan viszonyul egymáshoz az írás és a fotózás?
– Nincs hierarchia, csak időszakok. Mindkettő elemi szükségletem. Most, hogy végre befejeztem ezt a könyvet, biztos, hogy hosszú ideig a fotográfián lesz a hangsúly. Amíg az elmúlt húsz év képeit fel nem dolgozom, nem kívánok újabb regénybe kezdeni. Aztán majd meglátjuk.
